A filmes szakzsargonban az a szép, hogy a középszerre annyi jól csengő kifejezést ismer. Itt van rögtön személyes kedvencünk, a kismester, azaz olyas-valaki, aki annyi időt töltött mások szakszerű majmolásával, hogy a végén már hajlamosak vagyunk neki tulajdonítani az elsíbolt fogásokat. Régóta és nem kevés elragadtatással figyeljük egyik kedvenc kismesterünk, Tony Scott munkásságát, melynek során e sokszor meg nem értett, de fáradhatatlanul kísérletező filmes számtalanszor bizonyította, hogy egyáltalán nem szégyen mások levetett gönceivel ékeskedni. Ha úgy vesszük, Scott legfrissebb dolgozata betetőzése egy szép karriernek, soha még ennyi lopott dramaturgiai kacatot, fáradt geget és villódzó képi gagyit nem sikerült ugyanis egyetlen film ürügyén összehordania. Az eset amúgy szót sem érdemelne, ha éppenséggel nem egy ígéretesnek tűnő sztorit sikerül elbarmolnia. Emberi számítás szerint ugyanis ennek a történetnek egy hollywoodi felmenőkkel büszkélkedő, zavaros fejű leányzóról kellett volna szólnia, aki kiváltságait a hivatásos fejvadászok félbűnözői életmódjára cserélte. Emberi számítás szerint Domino Harvey kvázi igaz élettörténetéből akár Domino Harveyról is kiderülhetett volna (a kötelezően odavetett életrajzi adalékokon túl) egy s más, az emberi számítás azonban ezek szerint messze esik a kismester hatáskörétől. Kedves szokásához híven Scott egy túlmozgásos, neonvéres akcióturmixszal tudja le a feladatot, melyből legfeljebb az derül ki, hogy a fejvadászok brancsába tartozni még a rocksztárokénál is romantikusabb életforma.
