Az Edukators, A bukás, A lé meg a Lola, a Sophie Scholl után vadászom a német filmeket. A Szívritmus sztoriját olvasva azt gondoltam, na, végetek van, a Vészhelyzet, a House, a Medicopter és számtalan egészségügyis sorozat után lehetetlen élvezhető mozifilmet csinálni egy mentős srác kalandjaiból.
Tévedtem, Hendrik Hölzemann első rendezése üt. A dokumentarista szemléletű, de a romantikát sem mellőző film sikerrel veszi fel a versenyt az összes kimódolt, profin összerakott sztorival, kiszámolt poénnal és jóképű sztárdokikkal.
A Szívritmus naturalista, nem néz félre, ha a páciens hány, aranylövést ad vagy éppen szül. Nem hatásvadászatból, hanem a rendező realista szemléletéből következik, hogy úgy érezzük ott vagyunk a főszereplő Crash (Matthias Schweighöfer) mellett, amikor kitartóan szívmasszázst ad egy rég halott férfinek, sőt mi cipeltük fel a harmadikra a mentőstáskát.
A hazánkba eljutott legújabb német mozi nem hagy kétséget afelől, hogy mentősnek lenni igazi szopás, szirénával elűzni a kaszást kábé olyan sikeres vállalkozás, mint búsóálarcban elkergetni a telet. Öngyilkosjelölt kamaszlánnyal tárgyalni a húszemeletes ház tetején, ép vénát találni egy szétlőtt drogoson, hajléktalant felpofozni hajnalban az utcán, nem a legmulattatóbb feladat. Főleg hogyha a stressztől, a kialvatlanságtól a mentőangyal folyamatosan hallucinál.
Crashnek társa szerint a sok jó cselekedettől már akkora glória nőtt a feje fölé, hogy aludni sem tud tőle. Magánélete nincs, foglalt házra emlékeztető lakásában senki sem várja, egyedüli kikapcsolódása a gördeszkázás, mígnem találkozik álmai nőjével, a nyolc hónapos terhes Novemberrel (Jessica Schwarz). A romantikus szál bevarrása azonban mitsem változtat a film alaphangulatán, fanfárok helyett vijjogó sziréna, szerelmi vallomás helyett EKG-papírkígyó.
Hendrik Hölzemann - aki polgári szolgálatát mentősként töltötte - nem sminkeli a gennyes, véres valóságot. Nem áltat szuperhősökkel, a mentőstáskából drogozó orvos és a halálos szakmai tévedés is beletartozik nála a képbe. Dokfilmes látványvilágát sikeresen vegyíti trainspottingos elemekkel, a halált a humorral, főszereplője angyali mosolyával balanszírozza ki.
A Szívritmus nem zseniális, nem hoz újat, nem ad feledhetetlen élményt, egyszerűen csak úgy van megcsinálva, mint egy német autó, funkcionális és mégis szép, megbízható és mégis szerethető. Profi munka, megjegyzésre érdemes fiatal színészekkel. Amíg ilyen elsőfilmeseik vannak, a német filmgyártás továbbra sem szorul szívmasszázsra.
