Ül egymással szemben az idősödő gengsztervezér és a somolygó looper, az öreg egyszerre vallatja és okítja a fiatalt a világ dolgairól. Például az öltözködésről, valahogy így: "A ruháid mind valami filmet másolnak, ami egy másik filmet másolt. Ez annyira XX. század, találj már ki valami eredetit, világító nyakkendőt, akármit."
Rian Johnson a XXI. század egyik legígéretesebb rendezője és fentieknek megfelelően rendre azon ügyködik, hogy felülírja a műfaji dress code-ot: ha már az elmondható új történetek elfogytak, legalább új göncbe bújtatja a régieket. Legyen film noirról iskolai egyenruhában (Brick – Beépülve) vagy Az áruló szívről golflabdával (Evil Demon Golfball from Hell!!!, még a poros múlt század utolsó éveiből), Johnson látszólag össze nem illő ruhadarabokat húz a közismert sémákra, az esetleges gyűrődéseket pedig némi irónia és alapos műfajismeret hivatottak elsimítani. A Looper – A jövő gyilkosa ebből a szempontból valóban Armani öltöny világító nyakkendővel: míg eggyel korábbi munkája, a Szélhámos fivérek caper-komédiája megelégedett némi retróhangulattal (ami által Johnson egy újabb lépéssel közelebb került Wes Andersonhoz), a Looper teljesen kifosztja a hetvenes évek zsánerfilm-gardróbját.
A Looper gerincét két műfaj hibridje adja: egyrészt jövőbe helyezett rural gengszterfilm a 2042-ben újra maffia-központnak számító Kansas City környékén, másrészt pedig időutazós sci-fi, amely előszeretettel hangsúlyozza, hogy kár is belemenni az időutazás paradoxonaiba, mert úgyis csak unalmas grafikonoknál lyukadnánk ki. Joe (Joseph Gordon-Levitt) looperkedése monoton hentesmeló: egy cukornád-ültetvény szélén takaros mordályával lyukat robbant a jövőből visszaküldött kegyvesztettek mellkasába, felmarkolja érte az ezüstöt és él boldogan azzal a tudattal, hogy egy napon saját magával kell majd végeznie, mert a gengszterek mindig elvarrják a szálakat, a loopot le kell zárni egyszer. Johnson kerüli – a hetvenes években egyébként szintén divatos – bérgyilkosfilmek egzisztencialista heroizmusát, itt a gyilkosság nem művészet, Joe épp annyira profi, mint a szomszéd tanyáról áthívott alkalmi böllér – a lényeg, hogy van gyomra hozzá, és saját órájának ketyegése is csak mérsékelten zavarja. Az a bizonyos jövőbeni Joe (Bruce Willis) pedig megérkezik kivégzésre, a vártnál is hamarabb.
Johnson viszonylag hamar lezavar mindent, amire a film körüli hype épült: az időparadoxonnal kapcsolatos gondokat belesűríti egy párperces montázsba (ami persze a film ilyetén elemzésének gócpontja lehet, ha valakinek van kedve szívószálakból kauzális láncokat forrasztani), az akciósztárok közti generációváltásból szintén kihozza a lényeget egy dinerbeli beszélgetés során ("öreg vagy már, én jövök!"), végül pedig eljut a hetvenes évek egy másik kedvelt témájához, a telekinézishez és a démoni kölykökhöz. Jeff Daniels fent idézett ruházkodási tanácsadása és az időutazás (vele együtt a retró) problémája a "mindig ugyanaz" tételében gerjed össze, megakasztani az állandó ismétlődést – lezárni a loopot – annyi, mint szétszakítani az állandónak tetsző sémákat, kitörni a zsánerkövetelmények szorításából, amik éppen Joe monoton munkavégzésében tükröződnek leginkább. Ehhez a megakasztáshoz veti be Johnson a hetvenes évekbeli amerikai tömegfilm motívumkészletének legjavát, de ezzel sem tudja teljes egészében szétzilálni az időhurkot – a lehetséges kimenetelek száma ugyanis meglehetősen véges, bár az odáig vezető út ötletektől és stílusbravúroktól hemzseg, a Loop(er) zárlata (pláne az előzményekhez képest) híján van a sokkoló meglepetéseknek.
Utóbbi ellenére A jövő gyilkosa üdítő produkció még azokban a pillanatokban is (vagy főleg akkor), mikor inkább tűnik Alkonyzóna-epizódok ujjgyakorlat-szerű füzérének, mintsem egy össznépi matekozásra invitáló időutazós sci-finek. Szabályszegéseiben – legyen szó a gengsztereposzokat kikezdő ironikus banalitásokról, az időutazás ellentmondásainak direkt ignorálásáról vagy akár a gyerekgyilkosság tabujának megsértéséről – és motívumhalmozásában a Looper szállítja a független zsánerfilm-készítés sava-borsát: korántsem olyan élére vasalt darab, mint a Brick vagy Refn tavalyi slágerfilmje volt, de épp ezért zabolátlanságával képes megteremteni az újdonság illúzióját.
