Nincs a világon talán még egy olyan óriási szimbolikus erővel bíró, emberkéz alkotta építmény, mint az isztambuli Boszporusz-híd. Nemcsak két kontinenst köt össze, hanem két eltérő, sokszor ellentétes kultúrát is. A török Asli Özge, a hídon megszokott állandó dugóban vánszorogva, három tipikus mai török életsorsot mutat be filmjében.
Két világ határán
Törökország, már földrajzi helyzetéből adódóan is igen problematikus pontja a Földnek. Két világ határán fekvő igen nagy és igen népes ország, ebből fakadóan állandó ütközési és kapcsolódási pontja is rengeteg dolognak. Így van ez a történelem kezdete óta, de főleg azóta, hogy a múlt század elején, Kemál Atatürk reformjaival a hajdani kiterjedt birodalomból, a középkori iszlám szultánságból egyszerre a keresztény és kapitalista Európa felé tendáló, ám az európai mércéhez mérve igen fejletlen gazdaságú, társadalmú köztársaság vált. A helyzet azóta változott, de messze nem olyan mértékben, mint az optimális lenne. Törökország még mindig csak ácsingózik a „gazdag és boldog” Európai Unió felé, miközben katonailag már teljesen beépült a NATO-ba és a jobban élő európai országokban már sokadik generációs, „bennszülött” törökök képeznek valódi, statisztikai tényezővé vált nemzeti kisebbséget. Eközben az országon belül egyre erősebbek az iszlám restauráció, hovatovább, fundamentalizmus hangjai. Isztambul és a keskeny Földközi-tengeri partsáv viszonylagos gazdasági, társadalmi és kulturális fejlettsége éles kontrasztot képez a belső-középső és a keleti országrészek (szintén relatív) elmaradottságával. Égető gondokat jelent az évszázados nemzetiségi konfliktusok megoldatlansága a kurdokkal, illetve az örményekkel kapcsolatosan. A 12 milliós (!!!) Isztambul tipikus megapolisz, annak összes nyűgével, bajával, ami amellett, hogy Európa egyik legizgalmasabb városa, élénk kulturális, üzleti és társadalmi élettel, elképesztően színes forgataggal, ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint bármelyik világváros: munkanélküliség, elszegényedő, szlömösödő kerületek, állandó közlekedési káosz, folyamatos küzdelem az életért. Az óriás-város egyik fele Európában van, a másik Ázsiában, ami elválasztja a két részt, az a "vizesárok", a Boszporusz-csatorna, ami pedig összeköti, az a rajta átívelő, hatalmas híd.
Az ötlet
[img id=256999 instance=1 align=left img]Úgy képzelem, az Emberek a hídon ötlete akkor pattant ki a tévés berkekben ismert rendező fejéből, amikor autójával billiomodjára vánszorgott a Boszporusz-hídon (törökül: Boğaziçi Köprüsü) állandósult dugóban, az elegáns, nyugati parti villák felől a keleti parti belváros felé. Bámészkodik, elmélkedik e csodálatos híd óriási távlatokat nyitó szimbolikáján, közbe látja a hídon, a kocsik között, állandó életveszélyben rózsát áruló utcagyerekeket, látja a forgalmat felügyelő közlekedési rendőröket, és látja, sőt hallja a taxisofőrt, amint mobiltelefonján feleségével perlekedik. Valószínűleg Özge azt gondolta, hogy e híd, és ez a hozzá szorosan köthető három életmód, életsors kiválóan mintázza a jelenkori Törökország állapotát, távlatait és lehetőségeit. A film alapvetően dokumentumfilmnek indult, a három szereplő önmagát játssza, kivéve a rendőrt, akit annak testvérbátyja formál meg, aminek oka a török közszolgálatokat szabályozó 657-es számú törvény, melynek értelmében tilos közszolgálatot végző török állampolgár (pl. rendőr) filmen való megmutatása.
A forma
Az Emberek a hídon persze, nem vált ettől fikcióvá, műfaja továbbra is inkább dokumentumfilm, melynek bizonyos elemei, törvény adta kényszerűségből, meg lettek rendezve. Ennek ellenére, kétség sem férhet hozzá, hogy minden szempontból hiteles és valós életképeket láthatunk, melyeket dramaturgiailag és gondolatilag a híd kapcsol össze. A fikciós jelenetek elsősorban Murat, a rendőr „történetét” mutatják be, azonban azok hitelét sem érdemes kérdőre vonni, hiszen Muratot saját bátyja „alakítja”. Az azonban érvényes az egész filmre, hogy óriási tragédiákról nincs benne szó, csupán valódi, hús-vér emberek mindennapi élethelyzeteit villantja fel, s ezekből kaphatunk reális képet a mai Törökország törökjeiről. (Pontosabban, közülük csupán háromról.) Mindenki végzi a dolgát. Murat jogosítványokat, forgalmit kér, ha kell, büntet, ha kell, figyelmeztet. Ellenáll (vagy sem) az esetleges korrumpálásnak. Otthon interneten csetel csajokkal (modern), céljai azonban távlatiak (hagyományos). Umut, a taxis éjt nappallá téve robotol, hogy teljen új lakásra. Az ő élete is jellegzetes dolgokat villant fel a filmben, mint ahogy a rózsát áruló, de rapper-karrierről álmodozó Fikret sorsa is: az álmok, vágyak és remények jelentik a mai törököknek a boldogságot, megvalósulásuk azonban messze van, mint Európa. Amely ott van, a túlparton – ám mi mégis csak itt toporgunk a hídon, már nem Ázsiában, de még nem Európában, a dugóban. A film jó ötlet egy dokumentum-sorozatra, de így, csupán három életsorsra korlátozva azonban kissé szűk keresztmetszetet ad.
Kinek ajánljuk?
- Akik Törökországból nem csak a relatíve olcsó tengeri üdülőhelyekre és az isztambuli bazárra kíváncsiak.
- Akiket érdekel, milyen a világ ma, valójában, milyen emberek lakják, milyen gondokkal küzdenek, stb.
- Szociológushallgatóknak, a szociológia iránt érdekődőknek.
Kinek nem?
- Akik ha nyaralnak, akkor csakis all inclusive, ha fakultatív kirándulást választanak, akkor csak a kötelező toposzok, illetve, hogy hol lehet olcsón vásárolni-jellegűek jöhetnek szóba.
- Aki úgy gondolja, hogy nem akar más emberek gondjával-bajával foglalkozni, neki éppen elég a sajátja.
- Akiknek a mozi a szórakozást jelenti.
6/10
