A filmbéli humorok néha nagyon gyengécskék, húz a kutya és szaladni kell utána, ezt már a Frakkban is nagyon szépen oldották meg annak idején, pedig Károly bácsi messze nem olyan jó pasi, mint Owen Wilson.
Nem mondhatnám, hogy tanulság nélkül való a Marley és én című kutyás film. Mindjárt az elején például derül, hogy Jennifer Aniston nemcsak akkor idegesítő, ha Kökényesi Ági hangján beszél, hanem a saját, orrból jövő, hamisan lelkendező orgánumán is. Van egy szerelmespárunk, az ideális család és ideális családi film alapja, csak a nő olyan undok, hogy máris a válásban reménykedünk. Erős kezdés.
Aztán az is érdekes, még ha magunk felé hajlik is közben a kezünk, hogy Amerikában milyen jól keresnek az újságírók. A negyven felé közeledő, önálló rovattal bíró szerző a fizetéséből eltart egy öttagú családot, van két autója, úszómedencés háza Floridában, és hol van még a csúcs. A filmben még megjelenik egy vaskos arcú, kövér asszonyság a kutyakiképző szerepében, és némi tanakodás után leesik a tantusz, hogy miért is olyan ismerős. Kathleen Turner A smaragd románcából. Úgyhogy itt a harmadik tanulság is, hogy rohan az idő. Akinek ennyi nem elég, az kerülje Marley-t.
Valahogy sokkal könnyebb a film ellen szóló érveket sorolni: nem szól semmiről, a fölvázolni szánt probléma nem igazi probléma, hiszen túlságosan is jól sikerült emberek élnek Marley-val, a kutyával egy fedél alatt, szépek, okosak, tehetségesek és szeretik egymást, kicsit nehéz ebből igazi problémát eszkábálni. Minden szereplő csak vázlat, nemcsak az emberek, de a kutya is, ehhez képest viszont mégiscsak egy családi eposz, két óra, sosem akar befejeződni, pedig az asszony a cselekmény során még abba is beleegyezett, hogy a család Philadelphiába költözzék, hogy még többet keressen a férj, és még nagyobb házban lakjanak. A filmbéli humorok néha nagyon gyengécskék, húz a kutya és szaladni kell utána, ezt már a Frakkban is nagyon szépen oldották meg annak idején, pedig Károly bácsi messze nem olyan jó pasi, mint Owen Wilson.
Annyira igyekszik az ember lerázni magáról a filmet, hogy az már gyanús. Elvégre szipogtak körülöttem a mozikban, hölgyek kutattak a zsebkendőik után, midőn a derék ebnek eljő a végórája, és mivel én is tartottam már kutyát az ölemben, amikor az altatóinjekciót befecskendezték, kénytelen vagyok elismerni: ez tényleg ilyen. Irdatlan marhaságokat mond az ember hangosan vagy félhangosan a kutyamennyországról, ahol sajtos rolót vagy zsíros cubákot eszegethet virágos mezőn a megboldogult, a legrémesebb, legérzelgősebb pillanat, és közben tényleg megszakad a szív.
Csak hát más az én megszakadt szívem és más Owen Wilsoné meg Jennifer Anistoné, attól, hogy a valóság egy pillanatra betette ebvizelettől szagos lábát a filmbe, még nincs megbocsátva semmi. Már csak azt kellene tisztázni, hogy miért kell utána kicsit alaposabban dögönyözni az állatokat, ha tényleg rossz a film és én tényleg utálom.
