Christopher Nolan nagy port kavart alkotását Escher "lehetetlen konstrukcióinak", Freud analíziseinek, vagy Descartes démon befolyásoltságú álom-argumentumának tükrében bírálni is teljes tévutat jelent. Az Eredet ugyanis nem kívánja túllicitálni a Mátrix filozófiáktól túlcsorduló virtuális világának komplexitását, de még a heist alműfajának revolúcióját sem tűzte ki célul. Működő közönségfilm akart lenni, ami részben sikerült is.

Az Eredet nem az évtized filmje. Szükségtelen a mozgókép, mint nyelv egészét érintő technikai vagy ideológiai forradalmakról suttogni, de a dramaturgiai szerkesztettségi nívó origóját sem kell feltétlenül átrajzolni. Nolan életművének fényében talán van némi értelme az új film pozícionálásának, de az aktuális munka keltette élményszintet ez semmilyen mértékben nem befolyásolja. Jól kimunkált akciómozi, igazi amerikai blockbuster, méghozzá az intelligens fajtából. Félretéve a bemutatót megelőző médiakampányt, illetve a világszintű hisztériát, ezt a filmet is - mint az összes többi műfaji próbálkozást - kizárólag a zsáneren belül érdemes bírálni, "lynch-i" mélységek után kutakodni pedig abszolút felesleges.

Az ipari kémkedést újraértelmezve, Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) és a szakma legjobbjait felsorakoztató csapata álomtolvajlással keresi kenyerét, azaz beférkőzve a célszemély elméjébe, gondolatait manipulálva próbálják megszerezni a küldetés célját jelentő információt. Cobb, hogy felszámolja hivatásából fakadó magánéleti válságát, elvállalja az utolsó lehetetlen küldetést, mellyel eddigi feladatainak kifordított variánsaként, a megbízója konkurenseként fellépő fiatal iparmágnás memóriájának felülírásával egy gondolat beültetését kísérli meg.

Az álomszintek közti ugrálás hálás témája közel sem eredeti a filmes narrációban (Nyisd ki a szemed, A sejt), és Nolan sem vezet be különösebb újítást a témakör alapjait tekintve. Operál ugyan a szubjektív időérzékelést érintő variációkkal, illetve a feszültségkeltés erősítése végett, kvázi purgatóriumként a Mátrix Váró-elméletét is új köntösbe öltöztetve jeleníti meg, a rendszer bázisát érintő strukturális meghatározottságokon viszont nem hajt végre számottevő változtatásokat. Érdekesek azonban a felállított rendben bekövetkező hibák, a rendszer működésében fellépő zavar ugyanis ezúttal egy múló deja vu érzetnél kissé erőszakosabb megjelenési formát kapott. A hivatalos forrásmunkaként megjelölt Dark City városépítő tudatformálása az Eredet története szerint - legyen bármilyen számottevő- csak az előkészítő fázis, a lényegi részt a megálmodott terepen végrehajtandó akció teszi ki. A rendszer instabilitásából fakadó, az álomszintek mélységével egyre növekvő veszélyhelyzetek - különös tekintettel a "projekciókra", azaz a tudatalatti kivetüléseinek sorozatos közbeavatkozására - folyamatos kihívások elé állítják a csapatot, így a figyelem irányítottsága garantált.

A tudományos értekezésekre, pszichológiai tézisekre utaló elméletek és fogalmak ellenére az Eredet álomvilága csöppet sem bonyolult. Nolan egy percig sem fárasztja feleslegesen a nézőt kibogozhatatlan magyarázatokkal, műszavakkal telezsúfolt, barokkos körmondatokkal, melyek a tér strukturáltságának komplexitását hivatottak alátámasztani. A Mátrix Építészére jellemző monológok tehát ezúttal elmaradnak, ehelyett - a szálakat összekuszálandó - bevezette Malt (Marion Cotillard), Cobb néhai feleségét, mint vezető konspirációs faktort, hiszen a figurája által keltett zavar felszámolása egyrészt közvetetten a küldetés végcélja, az egyes álomszinteken való sorozatos feltűnése azonban közvetlenül a feladat teljesítésének egyik legfőbb akadályozós tényezője. A történet gerincének meghatározó részét kitevő érzelmi szál lesz viszont az a szakasz, ahol a film leleplezi önnön hiányosságait. Ahhoz ugyanis, hogy elfogadjuk Cobb motivációját, élő, többdimenziós karakterekre van szükség. Az Eredet legtöbb figurája azonban megrekedt a felskiccelés szintjén, így képtelenség igazán belehelyezkedni a világukba. Ez a léleknélküliség lesz Nolan alkotásának legfőbb hibája, a hideg ürességet ugyanis általában semmilyen ötletes akciójelenet nem pótolhatja. Miként pedig a beleélés hiányában rövid idő alatt irrelevánssá válik Cobb érzelmi befolyásoltsága, - az idealista egyetemistát leszámítva - mindössze egy maroknyi zsoldos marad a pályán, akik ezzel a munkával csupán egy jelentéktelen iparmágnás törekvéseit próbálják görcsösen megtámogatni.

A dramaturgiai mellényúlások sora ezzel sajnos még nem ért véget: a valóságot reprezentáló motívumban rejlő potenciál végső jelenetben kijátszott felesleges kiszipolyozása borzasztóan irritáló, de az áthallásokban gazdag karakternevek (az álomvilág útvesztőkkel teli tervezőjét Ariadnénak hívják) és a posztmodern kiutalások (Marion Cotillard figurája egy Piaf-dalt énekel) is mély sóhajra ösztönzik a szemfülesebb nézőt. Nolan filmjének eredetisége azonban pont az említett hiányosságokban érhető tetten: hiába a sok történetvezetési hiba, a sematikus karakterek sorjánzása; a tökéletesség határát súroló vizuális kivitelezés - az ötletes akció-momentumok (szabadesés előidézése zéró gravitációban, az álom és valóság szintjeinek összemosódását jelző megoldások), a választott terekben rejlő lehetőségek kihasználása - a film pörgő ritmusa, és a mértékletesen adagolt humormorzsák olyan működő hatásmechanizmussá olvadnak össze, hogy szinte teljes mértékben elterelik a figyelmet a negatívumokról.

Az Eredet nem korszakalkotó mozi, nem mérhető össze a hasonló filozófiákat magasabb, esszenciális szinten bekebelező filmekkel (Existenz), de A sötét lovag mélyen árnyalt karaktereit is hiába keresi a néző. Van helyettük ellenben logikusan kidolgozott, többszörösen összetett filmes dimenzió, kivételesen izgalmas látványvilág, fülbemászó zene és pörgő akció. Nolan keresztre feszítését így talán érdemes lenne elhalasztani.