Sebastiao Salgado a bolygó legszörnyűbb és legérdekesebb területeit fotózta végig az éhező Afrikától Galápagosig. Wim Wenders A Föld sójában ismét egy rendkívüli művészt és életutat mutat be, ám az Oscar-jelölt dokumentumfilm sokkal több, mint egyszerű portré.
Wim Wenders olyan kivételes alkotó, aki a játékfilm (Párizs, Texas, Berlin felett az ég) és a dokumentumfilm területén egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújt: készített már filmet nyugdíjas kubai zenészek újrafelfedezéséről (Buena Vista Social Club), a kortárs táncot forradalmasító német táncos-koreográfusról (Pina), a zene és a tánc után pedig most egy újabb művészeti ág, a fotográfia rejtett titkaiba pillanthatunk be. A Föld sója sok erényét megismétli a két leghíresebb korábbi dokumentumfilmnek, mégis teljesen más. Igaz, a Buena Vista sem csak a zenéről, hanem Kuba egész múltjáról-jelenéről szólt, a Pinából pedig egy művészetfilozófián keresztül magát a tánc lényegét is megérthettük, Sebastiao Salgado életművéből – figyelem, nagy szavak következnek – az egész emberiség története kibontakozik.
Wenders ezúttal sem éri be annyival, hogy az erős téma vigye el a hátán a filmet: Salgado expresszív, önmagukban is letaglózó fényképei köré olyan filmes hátteret teremt, amely két órára folyamatosan a vászonra szegezi a tekintetet. A fotográfus életútját több különböző szólam segítségével ábrázolja: a megszólalók (Wenders, illetve Salgado apja, fia és felesége) ugyanolyan érzékeny, tényszerű vagy filozofikus vallomásokat tesznek a művészről, amilyeneket ő maga is mond a képeihez. A zörejekkel dramatizált fotók önálló életre kelnek, a szívszorító történetek beszippantanak: egy grandiózus emberiségköltemény bontakozik ki, ami hihetetlenül komplex élményt nyújt. Eközben az alkotók olykor – feloldásként – a fotó és film médiuma közti átjárhatóságra és különbségre is rájátszanak: a fotók megelevenednek, a film fényképpé dermed, a két művész egymást fényképezi. (Hiszen mellesleg Wenders maga is hobbifotós, igaz, gyökeresen más stílusú, mint Salgado.)
A játékidő legnagyobb részében természetesen a brazil művész képeit látjuk, de a kronologikusan sorakozó múltbéli projektek jó ritmusban váltakoznak a jelen eseményeivel: itt kap szerepet Wenders társrendezője, Juliano Ribeiro Salgado, a fotós fia, akinek célja, hogy negyven év után végre valóban megismerje édesapját. Így a legderűsebb részekben Sebastiaót munka közben láthatjuk valahol Szibériában, amint rozmárokat próbál fotózni, nyomában az egész stábbal. A film személyes hangvételét Wenders kommentárjai is felerősítik: magára vállalja a narráció egy részét, mely gyakran személyes reflexiókat is tartalmaz – ez azonban egyáltalán nem zavaró, inkább közelebb hozza filmje tárgyát a nézőkhöz.
Salgado valóban elképesztő helyeket járt be élete során, az ott tapasztalt embertelen (vagyis: nagyon emberi) körülményeket pedig döbbenetes képeken adja vissza. Célja nem más, mint az emberiség, sőt az egész élővilág működésének megértése, amelyhez jó érzékkel választ fókuszpontokat: tematikus albumjai nem „csak” brutális képek gyűjteményei, hanem mindig egy konkrét kérdést járnak körül – a brazil aranybányák vagy az etióp menekülttáborok feltárása pedig bőségesen megadja a választ. A hatalmas, lenyűgöző és elborzasztó panorámát csak bibliai hasonlatokkal közelíthetjük meg, ahogy ezt jó érzékkel maga Salgado is megteszi. Elgondolkodtató? Nem kérdés. Wim Wenders a személyében ismét egy különleges, nem kellően (el)ismert alanyt talált, akiről szinte tökéletes filmet alkotott – egyedül a társadalmi felelősségvállalást túlpörgető, didaktikus befejező felirat tűnik feleslegesnek: egy kicsit is érzékeny néző magától is levonhatja ugyanezeket a tanulságokat.
