Klasszikus felépítésű, komédiába oltott heist movie, mely a patinás alzsáner összes ordas közhelyét összehordja ugyan, mégsem lehet rá igazán haragudni. Brett Ratner, a tisztességes iparos és írói ugyanis ügyesen beszélik a laza, bárgyú férfihumor nyelvét, mesés sztárgárdájuk kirobbanó formát nyújt, és mindennek tetejében még az évtizedek óta gyengélkedő Eddie Murphyt is sikerült rehabilitálniuk – legalábbis egy időre.

Amikor nem kultikus tiszteletnek örvendő franchise-okba (A vörös sárkány, X-Men: Az ellenállás vége), kell bedolgoznia – tehát nem tolnak hosszasan érlelt alapanyagot a kezei alá –, olyankor Brett Ratner mintha szükségszerűen veszítene produktív erejéből. Csekély kreativitásról árulkodik például a Hogyan lopjunk felhőkarcolót? tematikus előképe, Az utolsó gyémántrablás is, amelynek alkalmával a direktornak nem sikerült közös nevezőre hoznia a szerelmi komédiát a fanyar krimivel, s helyette csupán egy kínosan buta műfajkoktélt tudott kiizzadni magából. Szerencsére ezúttal több szerencsével járt: egyrészt most valóban a célnak megfelelő színészeket választotta ki a főbb szerepekre, másrészt időközben mintha megtanult volna felszabadultabban és lendületesebben rendezni, és finomabb módszerekkel szálazná össze a vagány humort a dinamikus akciószekvenciákkal.

Miután napvilágra kerül, hogy kenyéradó gazdájuk, a nagyképű és tehetős mágnás (Alan Alda) egyéb pénzügyi stiklik mellett elsikkasztotta vagyonukat, a gigantikus toronyház méla személyzetének néhány tagja – a sajtkukac menedzser, Josh (Ben Stiller), ügyefogyott sógora (Casey Affleck), újonc kollégájuk (Michael Peña) és egy megtermett szobalány (Gabourey Sidibe) - eltervezik a zsákmány visszarablását. Felhajtják hát a gátlástalan, nagyszájú tolvajt (Eddie Murphy), hogy segédkezzen az akció lebonyolításában, és hálaadás túlzsúfolt napján újult erővel vágnak bele céljuk megvalósításába.

Bevallottan Steven Soderbergh pazar kiállítású presztízsmozija, az Ocean's Eleven szolgált ötletadó szikraként az alkotók számára, és noha a párhuzamok (all-star cast, nagyszabású látványvilág) evidensek, valójában mégsem számottevőek. A Hogyan lopjunk felhőkarcolót? alakjai ugyanis korántsem simára borotvált férfiikonok, hanem csetlő-botló kisemberek, vérbeli komédiások. Ugyanakkor Ratner filmjében maga a bűnügyi koncepció is pofonegyszerű, sőt, szinte már irreleváns is: inkább vaskos ürügy a nagyszerű érzékkel összeválogatott karakterek korlátlan játszatására. Noha az első félidő még azt ígéri, hogy egyfajta, a főbb jellemek motivációs hátterét megvilágító szociográfiai körképet is kapunk, Ratner és írói menet közben bölcsen letesznek ebbéli szándékukról, és a fináléra az idős kapuőr öngyilkossági kísérletét is sikerül ironikus kontextusba ágyazniuk. Nem, a szimpla gondolkodású rendező a világért sem szeretne a kisember elnyomatásáról és napi nyűgeiről papolni (miként tette azt Antal Nimród a kissé sótlan A szállítmányban), helyette alázatosan tesz eleget a műfaji elvárásoknak: mosolyt fakaszt. Az első játékrész dinamikája, csattanós humora, őszinte bája, több szálon futó, pörgő cselekménye valódi meglepetés; mi több, napjainkban akár az intelligens hollywoodi vígjáték iskolai szemléltető példája is lehetne (noha e tény már a jelenlegi mezőnyt is minősíti). A tollnokok teljesítménye mindenképpen értékelendő: dialógusaik merészek, frissek és pikánsak, és ami még fontosabb - s a mai trendben ez szinte kivételes –, hogy egyfajta józan arany középutat képviselnek. Azaz nem öncélúan szaftosak, nem az altesti zónák felé orientáltak, és nem is családbarát módon primitívek.

Sajnos a második felvonásra már érezhetően elfogynak az ütőképes ötletek, és aggasztó mértéket öltenek a puszta rutinból megrendezett jelenetsorok. Ez nem egyszerű egyensúlyvesztés az alkotók részéről, hanem jórészt dramaturgiai megfontolásokból fakadó probléma: míg az első szakaszban az alapszituáció kibomlásán túl a csapat összeállásának és a vállalkozás megszervezésének hosszadalmas (és kreatív szempontból egyértelműen izgalmasabb) folyamata zajlott, addig a végére csak maga a toronyházi ostrom maradt, amely az idegborzoló helyzeteken és a kötelező látványparádén túl nem szolgál üdítő mozzanatokkal. Az írók ekkor lépnek meg néhány ostoba megoldást (a betörést megelőzően Affleck karaktere például mintegy varázsütésre megörökli főhősünk korábbi állását), ekkor kezd elpárologni a szeretnivalóan béna karakterek természetes varázsa, és a konfliktust vidám happy endben feloldó zárlat is megdöbbentően kurta és silány.

Külön bekezdésnek kell azonban szólnia Eddie Murphy teljesítményéről. Noha az egész színészgárdán rengeteg múlott, és szinte kivétel nélkül parádés alakításokat produkálnak, kétségkívül az évtizedek óta elátkozottsággal küszködő komikus szállítja a legnagyobb poénbombákat. Szomorú tény, hogy Murphy a tizenkét évvel ezelőtt jegyzett Életfogytig óta nem volt vicces a nagyvásznon, most azonban végre megcsillantott valamit hajdanvolt zsenialitásából. Hogy mindezt egy csupán félig-meddig működő, stiláris szempontból tökéletesen átlagba simuló akciókomédia keretein belül tette, nos, ez az ő szempontjából másodlagos. Üdvös lenne viszont, ha a jövőben több hollywoodi rendező is potenciális sikertényezőként, nem pedig családi vígjátékok igavonó ripacsaként gondolna rá. Így talán nemsokára megtöretik végre Eddie Murphy átka.