A kutyaszemekkel pislogó Edward Norton elpusztít egy brazil várost, New Yorkot, egy csomó autót és egy mítoszt a zöld, dühödt hősről. A hihetetlen Hulk még zöldebb, még erősebb, még inkább önmarcangolóbb, és sokkal rosszabb, mint az Ang Lee-film. A képregény-történelem egyik legunalmasabb fináléjával is találkozhatunk.
Ha valaki Ang Lee érzelmes, gyötrődő Hulkját nem szerette, akkor ezt se fogja, mert a filmben nagyokat néző és kigyúrt Edward Norton forgatókönyvíróként olyan Bruce Bannert/Hulkot álmodott meg, aki leginkább kutyaszemekkel néz, majd autókat hajigál.
A történet annak ellenére az Ang Lee-film folytatása, hogy valójában nem az, és a főcímben néhány snittben összefoglalják, mi történt eddig: van egy fiatal professzorunk, Bruce Banner, aki egy elhibázott katonai kísérlet miatt olyan mennyiségű sugárral szennyeződik, amitől targoncákat dobáló, hegyeket elmozdító zöld szuperhőssé alakul, ha felidegesítik. Ő a képregény-verziója William Fosternek, aki egy dugón kiakadva elkezd gyilkolni az Összeomlásban. Hulk az elmebeteg társadalmak lelkiismerete, és ha a taxis paraszt, akkor igenis bezöldül.
Az eredeti képregénysorozat ereje pont ebben az idegességben rejlik, mert Hulkot általában minden apró igazságtalanság, szemétség feldühíti, nem beszélve arról, ha katonai szuperfegyvert akarnak belőle faragni. Hulk nem szuperhős, hanem egy önmaga elől menekülő lény, aki nem képes a harcművészetek ellenére sem kontrollálni a dühét.
Banner egy üdítőgyárban dolgozik egy egészen hihetetlen brazil városban, amit valószínűleg a Casino Royale és a Bourne-sorozat miatt választottak, és ahol igyekszik megfejteni saját sorsát és vérképét. Az előző részben már üldözte a hadsereg Hulkot, most is ezt teszik William Hurt és a művészfilmesből kommandós szupergonosszá alakuló Tim Roth vezetésével. A hadsereg még több Hulkot szeretne, mert nem rossz egy golyóálló, bombákat hatástalanító, egy egész hadosztályból hülye gyerekeket varázsoló tökéletes fegyver. Kár, hogy Banner nem akar Hulk lenni, sokkal inkább élne szerelmével, Liv Tylerrel (a rajongóknak üzenjük, kicsit visszafogyott), aki az egészen elképesztően gyenge dialógusok ellenére sem rossz.
Igazából egy kérdés alapján eldönthető, meg kell-e nézni a Hulkot: verték már agyon önt rendőrautóval, tűzfallal vagy helikopterrel? Nem? Akkor mindenképpen nézze meg ezt a filmet, mert ebből kiderül, milyen az, amikor valaki az egyik tenyerére a rendőrautó elejét, a másikra a hátulját húzza, és azzal kezd pofozkodni. És bónuszként a Szállítót jegyző Leterriernek sikerült egy olyan megalomán és unalmas finálét rendeznie, amelyik csak a Mátrix 3-ban látható Neo vs. Smith-hez hasonlítható. A Marvel legösszetettebb, legérdekesebb és legdühösebb főhősét sikerült Leterriernek leegyszerűsítenie egy szimpla és buta akciófilmre.
Hulk nagy monológjából idéznék egy hosszabb gondolatot, ami érzékletesen leírja, milyen a film: "aaaaaaarrrgggghhhh!". A képregény-adaptációknak rendkívüli sikere van, a Nolan-féle Batman hamarosan a mozikban, a Vasember csak most futott le, de a Hulk nincs sehol: a Szépség és a Szörnyeteg keresztezve a Streetfighterrel és valami kocsikat dobáló videojátékkal, a háttérben identitásproblémákkal és önmagát túlságosan marcangoló főszereplővel. Ráadásul megszellőztetik a folytatást, amiben esetleg a Robert Downey Jr. által megformált Vasember lenne Hulk ellenfele. Egyértelműen a tökös playboynak, Vasembernek szurkolok. (Update: Marvel-rajongók írták, hogy ez a jelenet a 2011-re tervezett Avengersnek az előkészítése, ahogy a Vasember végén Samuel L. Jackson megjelenése.)
