Jópofa képi ötlettel indul a Pizzás című film. A címszereplő száguldó autója mellett egy sosem látott, mégis ismerős városkép suhan el. A jó öreg oroszlánok a Lánc-híd budai hídfőjénél, a Duna-part s átellenben, Pest helyén égbe szökő üveg- és betonkolosszusok, az amerikai anziksz-kártyák kedvelt felhőkarcolói. Az ötlet visszatér még, de az első felütés üde hatása addigra kifúj, mint a luftballon. Hamar kiderül, hogy a fantasztikus városkulisszának nincs különösebb jelentése, hacsak az nem, hogy a készítők sem a magyar, sem az amerikai "valóságot" nem merték (vagy nem tudták) felvállalni pizzásuk köré, s mindössze a digitális trükkök iránt érdeklődő operatőr (Forgács Gábor) ujjgyakorlatának vagyunk szemtanúi.
A lelkes amatörizmus hatja át az egész filmet, ami attól válik egyre kellemetlenebbé, hogy a hamvas műkedvelés kínos dilettantizmusba csúszik bele. Az első filmes gárda - élén a történetet kitaláló s megrendező Balogh Györggyel - nem elégszik meg azzal, hogy egy pizzafutár véletlen találkozásaiból kerekítsen épkézláb, felfogható, szórakoztató történetet, hanem megemeli, át a realitás határain, a valóságtól elrugaszkodó szürreáliák világába, ahol minden és mindenki önmagán túlmutatva mást is, elvontabb tartalmakat is akar jelenteni. Ezt az összetett játékot jól csinálni - ahhoz nagyon kell érteni a filmhez, és nagyon nem ajánlatos összetéveszteni a zavaros hablatyolást a filozofikus igényű eszmefuttatással, a bolondériájukba belekozmált különcöket az egyediségükben általános jelentést hordozó karakterekkel.
A Pizzás a magyar film legrosszabb hagyományát látszik folytatni (ami az utóbbi években megszakadni látszott, hál' istennek): légből kapott helyzetek, túlfacsart figurák, soha a büdös életben a valóságban el nem hangozható dialógok, sőt! monológok, mesterkélt humor, egyszóval: a történet- és karakterformálás alapvető gyengesége. Ez a film mutatva van, megírva nincs.
Látványosságnak van sok autós száguldozás, ráadásul egy olyan pizzást látunk egyenként kihordani a pizzát, aki az ügy érdekében nem sajnálja etetni az 1968-as Mustangját, ami azért a mai benzinárak mellett nem csekély áldozat.
Noha neves, jól ismert színészek is megjelennek a filmbeli pizzarendelők között, színészi teljesítményről nem lehet beszélni. A legtöbben felmondják a szövegeket, s ez még a szerencsés eset. A szerencsétlenebb, amikor a nők a pizzériában bohózatot adnak elő, túlpörgetve minden érzelmi helyzetet, mintha rögtön parodizálnák azt, amit eredetileg játszaniuk kellene. Például a szerelmet, a csábítás és odaadás trükkjeit. Csisztu Zsuzsa van egyedül a helyén egy komolyan elővezetett tévéreklámban, amelyből tényleg remek paródia kerekedett. A főszerepben most debütáló Kovács-K. András színészi kvalitásait nehéz minősíteni, mert egyként sikeresen küzd meg a mutatóujjon megejtett pizzapörgetéssel s azzal, hogy bármi kifejezés is tükröződjék az arcán.
Ahogy a film sajtófüzetkéjéből kivenni, a rendező, a főszereplő és az operatőr valamikor Amerikában találkozott össze, évekkel ezelőtt. Az operatőr ott tanulta a szakmát, a többieket Los Angelesben jártukban-keltükben csapta meg a filmezés szele. Ott született a közös film ötlete is. A Pizzás ilyenformán az az amerikai álom, amely egyedül Magyarországon válhatott valóra.
