Egy álomgyári kapitány

Jóllehet máig vitatott, milyen szerepe volt Richard Phillips kapitánynak a 2009 áprilisában a Maersk Alabama nevű amerikai teherhajó fedélzetén, majd a nyílt tengeren zajló túszdrámában – egyesek hősként ünnepelték, saját legénysége bizonyos tagjai viszont súlyosan elmarasztalták –, de ez talán nem is igazán lényeges, ha egy hollywoodi produkció dolgozza fel az eseményeket. Paul Greengrass filmje ugyanis értelemszerűen az amerikai győzelmi ideológiát zengi: a történet egy bátorságpróba formáját ölti, amit a főhős szépen ki is áll, miközben a hadiflotta leszámol a szomáliai kalózokkal, és helyreáll a rend.

A probléma csak az, hogy a nagyközönség Greengrasstől nem feltétlenül ezt a konzervatív, patikamérlegen adagolt, mesteremberi stílust szokta meg. A szebb napokat is látott rendező mintha önként behódolt volna a mindenható stúdiókontrollnak: friss munkájában szinte nagyítóval kell keresni a kevéssé konvencionális vagy trendellenes megoldásokat, és még ezek sem elegendők ahhoz, hogy a Phillips kapitányt a mai hollywoodi átlag fölé emeljék.

Kezdjük mégis ezekkel a bizonyos „megoldásokkal”. Greengrass nemesebb ösztöneire hallgat a karakterek tekintetében. Szimpatikus és hatásos (lehetne) az a fogás, hogy a Tom Hanks által alakított címszereplőt az alkotók nem burkolják aranyfüstbe, épp ellenkezőleg: esendő átlagembert gyúrnak a valós személyből, aki híján van a mindenkori thrillerhős kifinomult problémamegoldó készségének. Ez egyfelől bátor választás, másrészt viszont a karakter így nem kap elég szerepet a második játékrészben, amikor is a cselekmény helyszíne már jórészt a mentőcsónak zárt tere: nehéz érzelmileg közel kerülni egy olyan főszereplőhöz, aki a film második felét csöndes aggódással tölti (az alkotók a figura mentális állapotába sem engednek betekintést). A forgatókönyvírók ugyanakkor mélyebben megvilágítják támadóit, ami helyes döntés, hiszen a publikum, ha nem is érezheti át, lassan megértheti a négy szerencsétlen fiatalember motivációját.

Greengrass a jellemábrázolás frontján tehát igenis mer kísérletezni, Hanks pedig – noha egészen addig rutinból hozza a kapitány karakterét – az utolsó két percben zseniális játékot produkál, ahogy a Phillipsre a veszély elmúltával nyomásszerűen ránehezedő sokkot, bénultságot és kétségbeesést érzékelteti. A gond az, hogy Greengrass ezenfelül nem mutat semmiféle, korábbi önmagát idéző stílusjegyet vagy eljárást, ráadásul eléggé fukar kézzel méri az izgalmas jeleneteket. Egyedül a hajóostrom szekvenciája generál hamisítatlan feszültséget, míg a hadiflotta köré összpontosuló végjáték már teljességgel papírforma szerint alakul: a két órát is bőven meghaladó időtartam így meglehetősen próbára teszi a néző türelmét.

A rendezőnek volna mit tanulnia Ben Afflecktől, aki tavaly szintén megtörtént eseményeken alapuló túszdrámával jelentkezett (Az Argo-akció), és ugyan az ő alkotása is klasszicistának mondható tónust ütött meg, a film a kifinomult feszültségkezelés és az aprólékos miliőrajz ékes példája lett. Nem így a Phillips kapitány, ami jobb pillanataiban ugyan emlékeztet arra, hogy ugyanez a rendező készítette a gyomorszorító A United 93-as című filmet, ám ezektől eltekintve egy szinte minden porcikájában álomgyári ízlést tükröző iparosmunkát láthatunk.

Pont: 5/10