Az alaphelyzet, mely Sztanyiszlav Govoruhin filmdrámájában kibomlik és véres tragédiákhoz vezet, korábbi művek egész sorából ismerős. A történetet elég sok amerikai változatban láttuk, de európai országokban is gyakran feldolgozták (főleg az utóbbi időkben, amióta vészesen terjed az erőszak). A bátor hős egy szál maga áll szörnyű bosszút élete megkeserítőin, mivel a törvény szigorára érdemben nem számíthat. Mint az esetek többségében, ezúttal is családi elégtételről van szó. Az idős férfi, a magányos igazságtevő unokája megerőszakolóit keríti be és ejti el a dolgok kegyetlen rituáléja szerint.
A sablont a miliő árnyalja. Oroszországban vagyunk, az új időszámításnak tulajdonképpen még a kezdetén, amikor azért már más tartalma és jelentése van minden lényeges fogalomnak, mint korábban, az antivilágban volt. Nemcsak a köznapi érintkezés frazeológiája változott (az egyik szereplőt ironikusan "a kapitalista munka hősének" becézik, röpködnek a vulgáris kifejezések), hanem a szokások, a kapcsolatok, a szertartások stílusa is. Az egykori káder, a régi rend kitüntetéseit méltósággal magára aggató veterán kelletlenül veszi tudomásul a megváltozott körülményeket. A rendőrök vallatási módszerei kriminálisan erőszakosak. Virágzik a dollárüzlet, szabadosak az érintkezési formák, az "aranyifjúság" féktelenül tombol (kivált, ha biztonságos háttér simíthatja el a mocskos ügyeket). Ivan Fjodorovics Afonyin, a nagypapa immár anakronisztikus figuraként igyekszik őrizni a hajdani nosztalgiákat (morált és tisztességet). Mikor Kátyát, akit ő nevel, három léhűtő fiatalember megbecsteleníti, kezdetben bízik benne, hogy példás ítélettel sújtják a bűnözőket, ám meg kell győződnie arról: mindez csupán illúzió. Az egyik jómadárnak ugyanis magas rangú rendőrtiszt az apja, de ettől függetlenül sem áll feladata magaslatán a felderítő- és megtorlógépezet. A vörös csillagos hős a cselekvés mezejére lépve praktikus forgatókönyvet szerkeszt a radikális leszámolás szándékával. És lőn. Vorosilov mesterlövészeire sosem volt jellemző, hogy teketóriáznak.
A mai orosz filmtermés 1999-es produktuma a legeslegújabb hullámnak szimptomatikus értékű darabja (már amennyiben általános következtetést tudunk levonni néhány mű alapján, mely főleg a Budapest Film és a Duna Televízió válogatása jóvoltából eljutott hozzánk). A Szovjetunió szétesése után született mozidarabok brutálisan kritikus szemléletűek. Nekimennek Leninnek, a bolsevik pártnak, az államgépezetnek, a vezetőnek, mindenkinek és mindennek, s ehhez már kurázsi sem szükségeltetik. Másrészt - talán divatokat majmolva, talán kényelmességből, de minden bizonnyal üzleti megfontolások alapján is - jól bevált konvenciókat, sikeres mintákat (nem ritkán hollywoodi sztereotípiákat) követnek. Sztanyiszlav Govoruhin, a korábban dokumentumműfajban tevékenykedő rendező (meghökkenteni mindig jobban tudott, mint a jelenségek mélyére hatolni) szintén Janus-arcú szerzőként tekint reánk hatásosan és érzelmesen megkomponált bosszú-misztériumjátékának képsoraiból. Hangot ad a kiszolgáltatottságnak, dühödten panaszkodik és tiltakozik, dokumentárisan hiteles jelenetekben ábrázolja a nyugtalanító társadalmi atmoszférát. Ugyanakkor - s ez az érem másik oldala - egyáltalán nem veti meg a megjelenített szituáció sablonként kínálkozó effektusait sem. Az elbeszélés "felvezetése" hagyományos, a késleltetett expozíció rutinos szakmai felkészültségről tanúskodik, a további részletekben viszont több az erő és az eredetiség, mint az ismerős koreográfia alapján csordogáló drámai folyamatban. Kitűnő például a rendőrségi kihallgatás, amikor Kátyát egy infantilis hivatalnok faggatja, vagy a "fiúk" öszszeomlása és a mentőakció, melylyel megfeneklik a hivatalos elégtétel. Mihail Uljanov Vorosilov mesterlövészeként mintha korábbi konok karaktereinek életét élné tovább. Most is határozott, szigorú, vehemens, mint amilyennek megismertük. Anna Sinyakina (Kátya) szerepe eléggé vázlatos, Alekszandr Porohovscsikov (rendőrtiszt) viszont, akinek Szász János Woyzeckjében is volt néhány szuggesztív pillanata, gyűlöletes típust állít elénk mértéktartó eszközökkel.
Govoruhin egyáltalán nem buzdít az önkényeskedés követésére, a film "üzenete" mégis keményen általánosítható. Sajnos, senkire sem számíthatunk, csupán magunkban bízhatunk - sugallja a példázat, s kétség sem férhet hozzá: ez a "mi", ez a "magunk" a tüzet őrző tegnapi generációk tagjaira értendő. Nos, tegyük fel: néhány esztendeig még jól működik a szem és a kar, s eredményesen célba találnak a hangtompítós fegyverek. De mi lesz akkor, ha Vorosilov mesterlövészei kihalnak, s a cselekvés a puhuló diktatúra satnya vitézeire marad?
