Néhányan nyilván felhorkannak, hogy mi ez a cigarettareklám a film címében, míg mások némi freudi asszociációval pikáns témát sejtenek. Nos, ez utóbbiak járnak közelebb a témához, ami azért ennyire nem direkt. Csupán arról van szó, hogy Steven Russell szereti Phillip Morrist. Az pedig már közhely, hogy a szerelem őrült dolog. Steven márpedig nagy őrültségekre képes...
Homoszexualitás a filmben
Holott az ember emberré válásával egyidős (sőt, ma már tudjuk, hogy az állatvilágban is előfordul...) az azonos neműek közti szerelem, a filmvásznon főszerepben, témaként csak az utóbbi időkben jelent meg a homoszexualitás. Pedig a művészetben köztudottan sok alkotó vonzódott saját neméhez, triviális példaként Leonardo Da Vincit vagy Michelangelót szokás emlegetni, a sor hosszú, sőt hosszabb, mint gondolnánk. Sok meleg filmes, színész, rendező, producer alkotott és alkot a mai napig, azonban maga a homoszexualitás - a rétegfilmek körébe tartozó meleg-pornók, illetve művészi indíttatású kísérleti filmek kivételével - központi témaként talán Federico Fellininél jelent meg először filmen (Satyricon, 1969). Érdekes módon Felliniről véletlenül tudjuk, hogy teljesen megszokott, átlagos, heteroszexuális módon élte életét. Ezt megelőzően jobbára, ha szemmel láthatóan nőies gesztusokkal operáló férfikarakter jelent meg a mozivásznon, az legfeljebb egyfajta színes karakter maradt csupán, nagyjából a "vicces négerrel" és a "zsörtölődő zsidóval" egy sorban a szereposztásnál, ha főszerepbe is került (pl. Van aki forrón szereti), maga a film nem a homoszexualitásról szólt. A hatvanas évek végén kulmináló szexuális forradalom azonban kiengedte a szellemet a palackból. A zűrös életű német Fassbinder maga is emblematikus figurája volt a meleg kultúrának, filmjeiben pedig már több alkalommal jelent meg nyersen és kendőzetlenül a homoszexuális szerelem. Európai, és amerikai független filmfesztiválokon is egyre másra jelentek meg meleg-filmek: pl. Az én kis mosodám, az Otthonom, Idaho, vagy Pedro Almodovár, Francois Ozon remek, belemenős, néha kemény, néha érzékeny filmjei. A legnagyobb közönségsikert és ezzel sajátos módon egy időben a legnagyobb botrányt mégis egy tökéletesen ártalmatlan, szinte giccses melodráma, Oscar-esőt nyerő Túl a barátságon aratta le, ekkorra viszont a téma a művelt világban már abszolút szalonképessé vált. Az I Love, Phillip Morris Luc Besson produceri műhelyében készült el és már magától értetődő természetességgel egy meleg szerelmes szélhámos életét meséli el, nem akármilyen sztárok nem akármilyen alakításaival.
Jim és Ewan
Jim Carrey elég megosztó figura Hollywoodban. Elképesztő, amit az arcával művelni tud, én rengeteg filmben láttam már, de most tudott olyan - komoly - arcot is vágni, hogy rá sem ismertem. Azonban sajnos nem válogat szerepek között, sokszor bevállal tömegigények olcsó kielégítésére szolgáló kakipuki szerepet is, melyben a fülével figurázik, a szemével karikázik, a közönség pedig örömmel kacarászik. Emellett azonban kitűnő színész is, ha igazi rendező rendezi (pl. Ember a Holdon - Forman, Egy makulátlan elme örök ragyogása - Gondry). E mostani filmben ő Steven Russell, aki miután coming outolt, szöszi típusfelesége, templomi orgonaállása és megbecsült kisvárosi zsaru-állása mellől, fejest ugrott a floridai meleg-közösségbe. Az élet azonban igen drágának bizonyult, így Russel "sajátos önfinanszírozási módszerei" miatt börtönbe került, ahol egy szép nap szembejött vele Phillip Morris. Vagyis Ewan McGregor, aki már régen nem a Trainspotting girnyó narkósa, nem is a fiatal Obi-Wan Kenobi a Star Wars-ból, komoly és komolyan veendő, nagy színész lett. Érzékeny, finom, szinte kecses játékával pompásan ellenpontozza Carrey őrült vibrálását, mély, hiteles és átélt alakítást nyújt. De Carrey is remek, szinte alig vág pofákat, mégis plasztikus karaktert nyújt, aki ezerrel pörög, és szerelme érdekében szó szerint bármire képes. Két ember kellett kordában tartásához: a filmet Glenn Ficarra és John Requa rendezte.
A film
tulajdonképpen Steven Russell élettörténete, aki valós személy, valószínűleg ma is él. Tragikus sorsú figura, aki élete során egyaránt volt a csúcson és feneketlen mélységekben, sajnos, éppen ebben a sorrendben. A többek között a frenetikus Tapló télapót forgatókönyvírói minőségben jegyző páros (e filmet is ők írták) első rendezésükben alig hibáznak. Könnyed, mégsem súlytalan a film, a történet pereg, mégsem érthetetlen, ennek ellenére tartalmas is. A dialógok - angolul - szellemesen burjánzanak. Drámai, mégis szórakoztató, helyenként vicces, aztán pedig picit szomorú. Jim Carrey és Ewan McGregor számára jutalomjáték a szerelmespár-szerep, azonban a póráz a rendezőpáros kezében van, amit biztos kézzel tartanak. A film legnagyobb érdeme mégis az, hogy egy újabb film készült egy homoszexuális szerelemről, amely azt árnyaltan, sallangmentesen és magától értetődő természetességgel tudja ábrázolni.
Kinek ajánljuk?
- Melegeknek és szimpatizánsoknak.
- Romantikus hajlamúaknak.
- A független filmek kedvelőinek.
Kinek nem?
- Homofóboknak (csak ha bosszantani akarják magukat).
- Éretleneknek.
- Értetleneknek.
8/10
