Nehéz eldönteni, mi nyűgöz le jobban az indiai származású angol Asif Kapadia maga írta filmjében, A harcosban: kevés szavú történetének misztikus szépsége, szereplőinek rejtelmes egyszerűsége, a színészi jelenlét megfoghatatlan ereje, vagy az időtlen mesét körülölelő táj, a kopár sivatag és a Himalája csúcsainak félelmetes fensége.
Vagy mégis az a különös összhatás a leglenyűgözőbb benne, hogy noha egy most készült angol-indiai filmet nézünk, mintha a legnagyobb japán filmklasszikusok utódjának munkáját látnánk. Ezt az érzést erősíti a pszichologizáló magyarázatokról lemondó elbeszélésmód, az ellentétekből összegyúrt figurák szimbolikus értelmezhetősége, a főszereplővé előlépő kép belső szenvedélye, a kíméletlen kegyetlenség és a kifinomult belső érzékenység egyidejű jelenléte.
A harcos időtlen mese a bűnről és megváltásról, a rosszra való készségről és megigazulásról. Valahol a modern civilizáción innen (vagy túl?) egy apa gyilkolni indul. Ő a helyi kényúr kegyetlen parancsainak végrehajtója, abból él és tartja el a fiát, hogy kioltja azok életét, akik nyomorúságukban nem képesek leróni a kivetett adót. Lafcadia véres kezű gyilkos, de gyengéd apaként búcsúzik a fiától, akit nemsokára akkor lát viszont, amikor egy hozzá hasonló kegyetlen harcos kivégzi. Lafcadia addigra maga lesz földönfutó, mert soha többé nem akar engedelmeskedni a gyilkos parancsnak. Mészárlás közben egy kislány nyakában, akire éppen lesújtani készült, megpillantja a fia ezüstmedálját. Eldobja a kardját, hátat fordít a véres szolgálatnak, de ezután maga kényszerül menekülni a kényúr bosszúja elől. Amikor a fia az ellenségei kezébe kerül és az életével fizet azért, hogy az apját mentse, Lafcadia a kietlen sivatagon át a hegyekbe indul, szülőfalujába.
Kapadia csupa civil szereplőt választott ki filmjéhez, egyedül Lafcadia figuráját bízta végzett színészre, az addig főként televíziós produkciókban foglalkoztatott Irfan Khanra. A fiát kivégző és őt üldöző harcos szerepét a stáb kaszkadőre alakítja. Az árva kis tolvaj-kölyököt, aki a történet során Lafcadia mellé szegődik a skorpióktól lakott sivatagban, egy otthonról fiatalon megszökött, egykori utcagyerekben találta meg a rendező a seregnyi jelentkező között. A lélekbe látó, titokzatos vak öregasszonyt, aki a fia elvesztésétől összetört férfiban "meglátja" az egykori gyilkost, de a jóra vágyó embert is, valóban vak szereplő játssza, akire Kapadia egy vakoknak fenntartott intézetben talált meg.
Nagyon kevés és nagyon egyszerű közlésekből álló párbeszéd hangzik el a filmben. A jelmezek és a felépített díszletfalvak határozottan nem köthetők sem időhöz sem térhez, ahogy a szereplők vonásai sem tanúskodnak egyértelműen felismerhető jegyekről, mintha az ázsiai nációk válogatás nélkül keverednének az olykor hatalmas tömegeket - harcosokat és falusiakat - mozgató jelenetekben. A káprázatosan tág horizontú tájak képe egyszerre sugallja a természetben is a saját természetének prédájául kivetett ember kicsinységét és nagyságát.
Kapadia bevallása szerint a maga mindenkiétől különböző útját akarta járni már első filmjében. Azt tette. Hőse zarándokútja a perzselő sivatagtól a havas hegycsúcsok között megtalált önmagáig legkevesebb, hogy emlékezetes.
