Jerzy Skolimowski a Velencei Filmfesztiválon a zsűri nagydíját elnyerő Ölésre ítélve című opusa túlélőthriller: mintha Werner Herzog a Szökevényt remake-elte volna a Mocskos zsaru helyett. Skolimowski és a legjobb színésznek járó díjjal kitüntetett Vincent Gallo alakította főhőse nem maradnak szégyenben, de munkájuk elbukik a filmek túlélésért folytatott harcában.
A 73 éves Jerzy Skolimowski túlzás nélkül nevezhető az egyik leginkább alulértékelt lengyel filmrendezőnek (csak Andrzej Zulawski után), noha filmjeit viszonylag mindig jól fogadta a kritika. Legutóbb a Négy éjszaka Annával című művével jelentkezett 17 év hiátus után, a Cronenberg-féle Gyilkos ígéretekben pedig színészként láthattuk. Az ír–lengyel–magyar–norvég koprodukcióban készült Ölésre ítélve alkalmával Jeremy Thomas producerrel dolgozott együtt, akivel már 1978-ban volt egy közös projektje, az akkor még kisebb presztízsű Cannes-i Fesztiválon nagydíjat nyert, de méltatlanul elfeledett The Shout (Gyilkos kiáltás). Ez volt Skolimowski leginkább szabványos filmje (műfajilag horror), az Ölésre ítélve alkalmával ismét zsánerekkel kísérletezett, a háborús filmmel és a thrillerrel.
A sztori pofonegyszerű: hősünk egy bizonyos Mohammed, aki Afganisztánban amerikai katonákkal kerül véres összetűzésbe, foglyul ejtik és egy európai bázisra szállítják. A bonyodalom egy banális véletlen: a hősünket szállító kocsi balesetet szenved egy havas hegyi úton, Mohammed kiszabadul, és ettől kezdve „mészárolnia kell, hogy életben maradjon". A történetet mindenekelőtt realizmus jellemzi: a Lengyelországban élő Skolimowski elmondása szerint az ötletet az adta, hogy egy este autójával hazafelé tartva kishíján lecsúszott az útról, mindez egy köpésre történt a CIA katonai bázisától, melyen keresztül közel-keleti hadifoglyokat transzportálnak – egy efféle baleset tehát egy fogolyszállító autóval is megeshet.
Az Ölésre ítélve nem csak realista, de minimalista is: Skolimowski kizárólag hőse szálára koncentrál (ez kézjegye), csak a menekülő ember érdekli, bevallása szerint még a szóban forgó háborúról sem akarta elmondani a véleményét, mivel gyűlöli a politikát. Jól teszi, hogy nem mondja meg a magáét, mivel filmjében benne volt a potenciál, hogy olyan legyen, mint Ken Loach nézőjét napközisnek néző Halál sugárútja. Nem megy át Oliver Stone-ba sem, polihisztori mesterkurzus helyett tudatosan választ békaperspektívát. „Ilyen érzés lehet állatnak lenni” – írja James M. Cain A postás mindig kétszer csenget legvadabb jelenetében, filmünk esetében ugyanez Skolimowski arc poeticája is. A sámánizmust tematizáló The Shout után újra ember és természet viszonyát vizsgálja, ahogy Herzog teszi az Aguirre, Isten haragjában vagy az Ölésre ítélve ikerfilmjének is nevezhető Hajnali mentőakcióban. A természet (ekképp maga az élet is) gyönyörű, de gonosz, az Ölésre ítélve ennyiben Lars von Trier friss remekműveinek (Antikrisztus, Melankólia) távoli rokona.
Skolimowski filmje naturalista, mint egy olasz kannibálfilm. Ahogy Christian Bale a Hajnali mentőakció alkalmával, Gallo is eljátszik egy „csoda, hogy túlélte” szerepet, nem kíméli a testét, önként vállalja be azokat a szörnyűségeket, amelyeket hőse az életben maradásért tesz meg. A protagonistával nehéz nem azonosulni: nem beszél, reaktív, sosincs választása, senkivel nem kerül szoros kapcsolatba. Karakterét balladai homály fedi, Skolimowski igyekezett minél több kérdést nyitva hagyni: hőséről alig tudunk meg valamit, még etnikuma is kérdéses (nem a sztárkultusszal magyarázható, hogy Gallo játssza) a helyszínek sincsenek egyértelműen meghatározva. Az Ölésre ítélve monoton, de hipnotikus szenvedéstörténet, a tálib Passió. A hős agonizál, de a művészet megszépíti ezt, a néző megkapja az adrenalint, de a fájdalmat nem, az Ölésre ítélve az ösztönökhöz szól, a bennünk lévő állatot hívja tetemre.
Az utolsó felvonásig hibátlan az Ölésre ítélve, viszont a katarzis hiánya legvégül elbuktatja. Skolimowski hőse alaphelyzetben üres karakterlap, akivel bárki azonosulhat, viszont ködös emlékfoszlányai és víziói elidegenítik tőlünk – ráadásul ahogy a végkifejlet bizonyítja, öncélúan. A zárás hű a bonyodalom banalitásához, de Skolimowski a kezdetektől ezt a végkifejletet vezeti fel, tehát nem szándékos antikatarzisról, hanem pusztán művészi kudarcról van szó. Az Ölésre ítélve kevéssel gazdagít minket, egyszeri megnézésre tökéletesen alkalmas, de újranézni már-már önsanyargatás; olyan egy Herzog-filmhez képest, mint Aguirre mellett Mohammed: a világ helyett csak túlélni akar, nem vadász, hanem vad, így könnyűnek találtatik a mozi-evolúcióban.