A Holmi megszűnte szimbolikus esemény a magyar folyóirat-kultúrában: annak végét jelzi, nevezetesen. Sokan, sokszor jövendölték már ezt az elmúlt évtizedben a harangokat félreverve, vagy annak józan belátásával, hogy ennyi minőségi folyóirat egy ilyen kis országban és irodalomban fenntarthatatlan, de mostanáig nem keletkezett jelentős repedés a rendszeren.

A Holmi halála viszont egy európai összehasonlításban is példátlan lapkínálat erodálódásának kezdete lehet, ám mindennek – mint azt vélnénk – egyáltalán nem a pénzügyi források elapadása, a pályázati források szűkössége a legfőbb oka, háttere, hanem egy sokkal nehezebben felfejthető, generális átalakulás, ami a tágabb közeg, az irodalmi kultúra, az irodalom szerepének, presztízsének lassú, ám immár tagadhatatlan megváltozásához vezetett.

A történet ennélfogva messze nem szűkíthető le arra, hogy az elmúlt években egy nyomtatott (vagy online) lap finanszírozása, működtetése gyakorlatilag ellehetetlenült, mint ahogy arra sem, hogy Réz szerkesztő úr látása vészesen megromlott, a csapat meg kellőképpen belefáradt az elmúlt huszonöt évben ahhoz, hogy folytassa nélküle, vagy hogy az utódlás érdekében a megtetteknél kitartóbb erőfeszítéseket tegyen.

A Holmi ugyanis nem egyszerűen a gazdag kulturális lapkínálat egyik legszínvonalasabb fóruma, hanem az irodalmi kultúra, a szellemi létezés ethoszának fenntartója, ezáltal pedig az igényes szigorúságából története során jottányit sem engedő szakmai morál utolsó bástyája volt. A hely, ahol még a szó klasszikus értelmében szerkesztettek: körbe olvasták, kollektíven megvitatták, majd pedig gondozták a kéziratokat, de olyan elszántsággal, mintha legalábbis az életük múlna ezen.

Réz Pál legendás lakása minden bizonnyal az egyetlen olyan szerkesztőségnek adott otthont, amelyben igazi műhelymunka folyt, melynek során egy kézirat közlése vagy elutasítása nem ritkán parázs vitát generáló szakmai kabinetkérdéssé nőtt. A Holmi hitelének ez volt a legfontosabb fedezete: az irodalom, a szakma, a hagyományos szerkesztői munka komolyan vétele. Minden lapszámon és közleményen látszott, hogy a publikációkat alapos megfontolás előzte meg, ez pedig abból következett, hogy az egyenként is nívós emberekből álló szerkesztőség és szerkesztőbizottság nem az összelapátolt számokat hónapról hónapra legyártó futószalagként, hanem valódi szellemi műhelyként működött. A végtermék pedig ínyenceknek való, exkluzív lapszámok sora, amiben rang volt publikálni, amit jó volt kézbe venni, amit hónapról hónapra várni lehetett.

Nem csoda, ha ehhez a projekthez, a hasonlóan igényes folytatáshoz nem találtak alkalmasnak látszó, hozzájuk hasonlóan gondolkodó, a saját hagyomány megőrzésére és megújítására képes, egymással is szót értő szakembereket. A Holmi által őrzött irodalomfelfogás és folyóirateszmény fölött ugyanis súlyosan eljárt az idő. Nem csupán abban az értelemben, hogy egy szellemileg mélységesen alultáplált, igénytelen, elbutuló országban egy ilyen programú, ambíciójú lap értelemszerűen egyre kevesebbeket érdekel, az elszegényedő középosztály mind nehezebben tudja megfizetni, miközben kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy folyóiratot vegyen, és hogy közönsége alig talál a beérkező fiatalok, egyetemisták köreiből új híveket.

A kulturális termékek vásárlására áldozni képes művelt olvasóközönség látványos erodálódása mellett ugyanis a folyóirat indulásának idejéhez képest radikálisan megváltozott a közeg, kétféle értelemben is: az irodalom hajdani rangjának, presztízsének minden bizonnyal végképp leáldozott, az irodalmi nyilvánosság szerkezete pedig visszafordíthatatlanul megváltozott azon impulzusok hatására, amit a tradicionális lapstruktúra az online fórumok felől kapott.

Ez pedig messze nem egyedül a Holmi problémája csupán. Evvel a kihívással a nyomtatott művészeti lapok egyelőre szemmel láthatóan nem tudnak mit kezdeni, nincs rá érvényes stratégiájuk, válaszuk – talán nem is lehet, nem tudom. Az azonban mindennapi tapasztalat, hogy az irodalmi diskurzus a csekély példányszámú, lassú reagálású, szűk körben ható nyomtatott folyóiratokból egyre inkább az internetes felületekre helyeződik át, s ebben a rohamos átalakulásban a nehezen mozduló, lassú reagálású hagyományos irodalmi lapoknak – hogy így fogalmazzak – egyre kevesebb lapot oszt a korszak.

Azt gondolom, hogy a Holmi nem csupán egy irodalomtörténeti értékkel, jelentőséggel bíró, a rendszerváltás utáni időszak irodalmát a legmagasabb szinten fémjelző folyóirat volt csupán, hanem az utolsó bástyája annak a szellemiségnek, mentalitásnak, melynek fenntartói még életre-halálra olvasnak, a műveltséget komolyan veszik, színvonalban nem kötnek kompromisszumot, a szerkesztés szakmai kritériumait illetően pedig nem ismernek tréfát.

Nem rajtuk múlt, hogy mindez lassan már egyáltalán nem érdekel senkit, hogy a magaskultúra egy szűk értelmiségi réteg szellemi homokozója lett, hogy a fiatalok nem is értik ezt az egészet, amiről itt hablatyolok, mert a neten fogyasztanak mindent, még a leendő bölcsészek sem fogtak életükben a kezükben nyomtatott folyóiratot. Ezért nincs értelme azon merengeni, a kortárs próza, líra, esszé és kritika legszűkebb élvonala mellett hány olyan szerzőt, művet emelt a kánonba, amelynek szavatossága korlátozott, mert mindez a folyóirat történeti szerepének megítélésében nem oszt, nem szoroz: a korszak irodalomtörténete nem írható meg nélküle.

Éppen ezért én most azon utolsó nemzedék tagjaként, amelyik még látta Lenint, vagyis nyomtatott folyóiratokon szocializálódott, s csak felnőttként, nem az anyatejjel lépett az internet az életébe, tehát érti, mi vész most el, mi szűnik meg, mi válik épp a jelenből múlttá, a Holmiért egy könnycseppet elmorzsolok.