Persze egy aranyos és egy egész ország által szeretett kutyussal jóval könnyebb szinte bármit eladni, a Mancs azonban több, mint egy eleven és szórakoztató németjuhász másfél órán át tartó mutogatása. Ötletes, frappáns, sokszor egészen izgalmas, üdítően keveri az élőszereplős és az animált betéteket, sőt még a magyar filmek általános vesztét okozó dialógusok is rendben vannak. Hitelességi problémák itt-ott előfordulnak, de hát a hibák is már csak így működnek: aki keres, az talál.
Bájos keretet ad a történetnek, hogy az egész egy lefekvés előtti esti meseként elevenedik meg, ráadásul jóval nagyobb létjogosultsággal ruházza fel a filmet végigkísérő animációs részleteket is. Utóbbi egyébként kétségkívül az egyik legjobb dolog a Mancsban. Humoros, kedves és változatos rajzok árnyalják az aktuális történéseket, arról nem is beszélve, hogy egy leheletnyi karikatúrával is élnek, amelyek a jól eltalált zene mellett igencsak szórakoztatóak tudnak lenni. Sajnos éppen mindezért érezzük egy kicsit aránytalannak az animációk mennyiségét. Bőven lehetett volna még többet felhasználni, és attól sem kellett volna visszariadni, hogy a komolyabb hangvételű jeleneteknél előugorjon a (valamiért nem barna, hanem) sárga rajzolt kutya.
Pejó Róbert alkotása ugyan fiktív kreáció, mégis hűen próbálja bemutatni Mancs és gazdája kapcsolatát a kezdetektől. A gazdátlanul maradt kiskutyát eleinte családi állapotra hivatkozva nem akarja befogadni Zoli, a villamosszerelő, egykori díjnyertes kutyaidomító. Aztán persze megtörik a jég, és a terhes feleség elől gondosan titkolva az épülő házuk környékén kap menedéket Mancs. A különlegesen kifinomult szaglással rendelkező kutyából kitartó munkával képzett kereső kutya válik. Minden egy elveszett kisfiúval kezdődik, hogy aztán évek múltán már a brassói földrengés következtében kialakult romok között kutasson a magyar Herkules csapat túlélők után.
Szintén pozitívum, hogy itt van végre egy film, ami tudja, hogy mennyi is van benne, és nem akar mindenképpen két órás lenni. Bár a film eleinte igen lassan indul be, túl hosszú a kiképzésre szánt idő, a maradék bő egy óra izgalmas, változatos és meglepően profi technikailag. Mind egy égő házas, mind egy beomlott panelépületes jelenetnél is szinte tátva marad a szánk, hogy ez most valóban made in Hungary? Jó ütemben, jó képekkel, nem elhúzva vagy túlnyújtva izgulhatunk hőseinkért, akik persze végül majdnem mindig győznek az elemek felett, de hát ez nagy részben betudható annak is, hogy a film alacsony korhatárra (is) készült.
Sokszor láthattunk már „hibátlan alakításokat” állatoktól, ezt a hagyományt pedig a Mancsot eljátszó négy kutyus sem töri meg, na persze evidens, hogy a mögöttük álló idomáré a legnagyobb érdem ez esetben. Bár az emberi gárda sem hagy túl sok kivetnivalót maga után, éppen a főszerepet eljátszó Trill Zsolt játékára lehet a legtöbb panasz, igaz, ez nagyrészt a forgatókönyv hibája. Egy nem szimpatikus karaktert a legjobbak sem képesek szimpatikussá tenni. Zoli pedig finoman szólva sem képes a férj és az apa szerepét megfelelő lelkiismerettel elvégezni. Ekkor pedig lehet valaki hatalmas állatbarát, és menthet életeket is, egyszerűen nem tudjuk a szívünkbe zárni.
Sajnos a sokadik „a-kutyát-helyezem-az-egész-családom-elé-és-ezért-hazudok-a-várandós-feleségemnek” eset után egyszerűen nem hiszi el az ember, hogy létezik nő a földön, aki apróbb besértődéssel vagy vállrándítással, ne adj isten még bátorító mosollyal nyugtázná, hogy a férje örökösen cserbenhagyja. Szép a szerelem, de nem ennyire! Azért kár érte, mert egy hajszálnyi erőfeszítéssel, egy-egy nagyobb veszekedés beiktatásával máris működne a dolog.
Nem ez lenne az egyetlen komolyabban bírálható eleme a Mancsnak, de egy ennyire jó magyar filmnél – és fájdalom, hogy ki kell emelni MAGYAR filmnél – tényleg nem szabad leragadni olyanoknál, hogy a kisfiát több napja elveszítő anyuka úgy fest, mint akit most szedtek le egy divatmagazin lapjáról. Vagy azon, hogy egy kislány, akinek nyolc napon át egy nehéz betontömbbel kitömött fürdőkád van a lábán, azonnal ki tudja azt húzni és a nyakába kapni, amikor erre utasítják őt. A legélelmesebbek pedig jót mosolyoghatnak a film zárójelenetében fel-felbukkanó fesztivál karszalagon egy a díjakat átadó fiatalember csuklóján.
Mindezek azonban, bár zavaróak, nem szabad, hogy komolyabban levegyenek a Mancs értékéből. Mert amíg ott tart a magyar filmgyártás, ahol, addig mindenben meg kell látni a szépet, főleg ha egy alkotás ilyen sokkal bír!
