Olyan, mintha Robert Rodriguez ugyanazt mesélné, mint amit mesélt az El Mariachi - A zenészben, aztán a Desperadóban, és most a Volt egyszer egy Mexikóban. Ha igaz, az sem baj, de nem is egészen igaz. Rodriguez teremtett egy legendát, annak a közepébe teremtett egy legendás figurát, és elkezdett mesélni róla. Ám, mint általában a legendás figurák, az ő hőse is attól legendás, mert mindig ugyanolyan, még ha körülötte változnak is a figurák és helyzetek. Rodriguez legendás hőse titokzatos és szívszaggatóan magányos, és amikor kinyitja a gitártokját, soha nem tudható bizonyosan, hogy onnan gitár kerül-e elő, vagy gyorstüzelésű gépfegyver. A húrokba épp olyan mélytűzű pillantással csap, mint amilyennel a ravaszt húzza meg. A hatás mindkét esetben egyformán erős. A különbség abban áll, hogy hol az andalító romantika tölti be az ivót, hol a gonoszok véres hullaheggyé kaszabolt gyülekezete. Rodriguez legendáját is az élteti, hogy az igazakat képviselő Mariachi mindig szemben találja magát a gonoszsággal.
Itt most történetesen egy drogbáró, s az ő szolganépe képviseli a rosszat, köztük a legfőbb rosszat a Mariachi személyes ellenfele. Rodriguez a jelen történettel párhuzamosan felfejti a visszaemlékezések képeiben azt a tragédiát, ami a Mariachit személyes bosszúra sarkallja. Ennek a múltbeli eseménynek egyik csúcspontjával indul a történet, a néző szemtanúja annak a vérrel és szerelemmel megpecsételt fergeteges jelenetnek, amelyben a zenész és szerelme egymásra talál, a szép hősnő elhagyott szeretője viszont kegyetlen bosszút forral. A bosszú beteljesüléséről ugyan csak később ismerjük meg a részleteket, de amikor az amerikai titkosügynök megkörnyékezi a Mariachit, hogy a drogbáró kiiktatásában legyen a szolgálatára, a jámbor nézőnek nem lehetnek kételyei, hogy itt a két férfi, az egykori vetélytársak leszámolásának lesz majd szemtanúja.
És lesz is. Ám eközben Rodrigez egy dél-amerikai legendához illően dúsan burjánzó, bonyolult, hol romantikával, hol kegyetlen realitással telített melléktörténet-indákat fűz egymásba, úgy, hogy a képzeletből és valóságból szőtt történet szédítő forgataga valósággal magába szippantja a nézőt.
Nem csak a meseszövés bravúros, hanem az a nagyon jellegzetes atmoszféra is, amelynek megteremtésével Rodriguez saját műfajt teremtett ezekkel a mexikói legendáival. Maga volt filmje forgatókönyvírója, operatőre, látványtervezője és vágója is, ennek köszönhetően látvány-játék-ritmus-hangulat teljes egységben működik. És a színészi játék nem utolsó sorban: Banderas Mariachiként igazi legendás alak, Salma Hayek nem csak szép, hanem erős egyéniség is, s most Johnny Depp és Willem Dafoe új arca is tökéletesen beillik az összképbe.
Személy szerint sajnálnám, ha Rodriguez valóban csak trilógiát gondolt hőse köré, és ezzel a legendának vége.
