Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál, dúdolgatja az ember a klasszikust valahol a film közepénél, pedig láthatóan minden a régi. Először is a logika, ami a harmadik részt életre hívta, trilógiává duzzasztva a mocsárlakó ogre történetét.
A második epizód ugyanis akkorát durrant a pénztáraknál (világszerte 920 millió dollár), hogy fel sem merülhetett: a hős a kreativitás hiánya miatt viszszavonuljon. És a producereknek megint igazuk volt, hiszen az újabb dolgozat négy hét után máris 283 milliót szedett ki a rajongók zsebéből csak Amerikában (az első rész a tengerentúlon 267 millióval zárt). A számok nyelvén tehát a Harmadik Shrek kötelező darab.
Ám a néző többnyire nem könyvelő, és nem is nagyon hat rá a produceri számtan. Tapasztalatai csupán annyit súgnak, hogy a folytatásokat megérő alkotások harmadik részei rendszerint a kifáradás, az agresszív semmitmondás mintapéldányai. Elég a túlbonyolított Karib-kalózokra és a minősíthetetlenül gyenge Pókemberre gondolni, hogy csak az utóbbi pár hét példáit idézzük. A Harmadik Shrek némileg jobban jár: még mindig van annyi szufla a tagadhatatlanul egyik legeredetibb rajzfilmfigurában, hogy ne derüljön ki egyből a hiány. Ám a történet, amely kísértetiesen hasonlít az első részre, csak itt most nem egy királylányt, hanem egy trónörököst kell felkajtatnia az ogrénak, már árulkodó: nincs elég ötlet a puttonyban. Ezt leginkább a mellékszereplők jelzik. Szentségtörés, de ki kell mondani: a Szamár és a Csizmás Kandúr figuráját akár ki is hagyhatták volna a filmből, hiszen egyetlen eredeti megmozdulásuk sincs, csak annyi, amit a karakterbiblia amúgy is előír. Örökös zsörtölődés és sóvárgó, fájdalmas szemek. Ezt az alkotók is érzik, és egy karaktercserével próbálják feldobni a hőseinket, de ez még inkább kihangsúlyozza a tehetetlenséget. De baj leginkább az új szereplőkkel van, hiszen Merlin a nyugdíjba vonult varázsló szerepében egyenesen idegesítő, mint ahogy Arthur környezete sem elég átütő. Nem rossz, de ez a megszokott Shrek-nívó esetében kínos magyarázkodás.
A többi pedig a megszokott: mese- és filmparódiák, idézetek tömkelege, pár kivételesen jó poén, amely képes feledtetni a "miért is" gyötrő kérdését. Külön dicséret a magyar változat készítőinek, akik néhány, a hazai aktualitásra rímelő beszólással több mulatságos percet okoznak. A legszomorúbb viszont, hogy a Harmadik Shrek helyenként csúnyán belefut abba a csapdába, amelynek elkerülésével világraszóló sikerét arathatta. Egyre nagyobb helyet követel az a Disney-féle esztétika és mentalitás, amelyet eddig oly üdítően gúnyoltak ki. Még akkor is, ha az alkotók jó érzékkel próbálnak elhelyezni némi ellensúlyt a lelkizés közepén. Nem megy. A franchise végképp elveszítette a csak rá jellemző pimasz és immár elvárt frissességet: a beérkezett utazók hangján dünnyög.
És innen már nincs tovább. Az ogre ugyanis nem elég koszos ahhoz, hogy a mocsár visszafogadja. Ő már a luxuscikkeknek fenntartott kirakat dísze. És mint ilyen, unalmas és kiszámítható.
