Az ismert múzsák, az éghajlatváltozás, a jónak mondható cannes-i fogadtatás, a mester neve és még tudja fene, mi járult hozzá ahhoz, hogy nagyon várjuk Woody Allen legújabb filmjét. A Barcelonába költözött stábtól azt reméltük, kisegíti Woody-t az elmúlt évek gödreiből. Csalódnom kellett, sőt, azt gondolom, a mélyen lesajnált Match Point annak idején jobb film volt, mint a Vicky Christina Barcelona.
Mielőtt a fanatikusok rámdöntenék az ajtót, el kell mondanom, tudom én, milyen jó hely ez a Barcelona, főleg az lehet nyáron. Meg is értem a fiúkat, hogy inkább a napfénybe írják a sztorit, mint a ködös Londonba, ami biztos szintén jó város, de ott ugye mégsem lehet makarónipántos fölsőben járni és andalító gitármuzsikára szerelmeskedni.
Nagy reményeket fűztek tehát az elmúlt időkben a Woodyhoz szkepszissel közelítők a Vicky Christina Barcelonához, mondván, ebben a filmben ismét megpezsdül valami abból a hamisíthatatlan humorból és gondolkodásból, ami miatt a nagy rendezőt annyian és annyira megszerettük. A történet, a helyszín, a szereplők adva lettek volna ehhez a feladathoz, de sokkal inkább úgy érzem, nem ez volt a film célja. Mondhatnám úgy is, a vén kecske megnyalja a sót. A két fiatal amerikai lány, akik két hónapra Barcelonába érkeznek, hamar a tárgyra térnek, hiszen kb. a negyedik jelenetnél maga Javier Bardem, aki Juan Antonio (ahh, micsoda macsó egy név), ajánlkozik egy kis entyempentyemre. Na persze, teszem hozzá, jobb, ha nem vagyunk prűdek, hiszen Woody sosem rejtette ilyen irányú elképzeléseit véka alá, sokkal inkább jó pszichológus módjára kibeszéltette azt szereplőivel, gyakran éppen magával. Korábbi, leginkább a hetvenes években készült, filmjei azonban telve voltak, egészen egyszerűen láthatóvá tette azt a csavaros, semmihez sem hasonlítható gondolkodásmódot, ami fűszerezte ezeket a filmeket. New York helyett most már Barcelonában azonban csak a narrátor marad a régi filmekből, az is fölöslegesen. Nem kapunk mást, mint a két hozzávaló - egyébként rendkívül csinos - lány elképzeléseit, jövőbeni terveiket. Egyikőjük, Vicky (Rebecca Hall), esküvője előtt szeret bele a hódító Juan Antonióba, s döntenie kell a bohém, de dús és kicsattanó élet vagy nyárspolgár módra dögunalom amerikai aktakukac életet élő vőlegénye között, aki viszont mindig támasz lehet a számára. A másik, Christina (Scarlett Johansson), aki szemmel láthatóan él, mint hal a vízben, aztán nem tudja, barátját vagy annak volt felesége érdekli-e jobban. Igen, szerintem is, ez vajmi kevés egy Woody Allen filmhez. De az hagyján, hogy kevés, de ráadásul még unalmas is. 80 perc után az órámra tekinteni rém kellemetlen.
A szép képek, a jó zenék és persze a színészek azért megmentik ezt a filmet. Javier Bardem jól hozza a szívtipró, nőzabáló bohém, kicsit szétszórt, de nagyon sokoldalú festőt, akit remek designerek öltöztettek telitalálattá. (Nekem a kedvencem az a vastag, már-már az a rendező féle szemüveg, amit festés közben aggattak a fejére, miközben talpig festékes, és cigi lóg ki a szájából.) A fiú régi felesége, Maria Elena (Penelopé Cruz) szintén nagyszerűen játszik, kár, hogy végig bolond, bár azt megmutatni jóval nehezebb, mint a normálisat. Rebecca Hall esetében a jellemrajz sikerült nagyon jól, az ő szerepe a legösszetettebb, ezért őt látjuk legszívesebben a vásznon. Scarlett Johansson pedig szép és szőke! Köszönjük neki!
