Januárban jó dolog moziba járni, hiszen sorra jönnek az Oscarra időzített filmek. Ezek legtöbbször valóban jól sikerült darabok, néha viszont csupán aránylag hibátlanul összerakott rutinmunkák. Elsőre a Vaslady-t az utóbbi kategóriába sorolnánk, a moziban töltött két óra után azonban aligha gondoljuk így.
A történelmi film hálás műfaj. Gyakorlatilag adott a történet, szerencsés esetben a jobbnál jobb karakterek, illetve az érdeklődés mértéke is könnyen kiszámolható. A legritkább esetben kell eltérni a "nagy könyvtől" ahhoz, hogy sikeres és alapvetően jó film születhessen. Tulajdonképpen egy biztos kezű rendező és egy kiváló színész már elég lehet a sikerhez. A Vaslady alkotói azonban másként gondolkoztak, és ha nem is forradalmian, de valamelyest újragondolták az "egyszemélyes" történelmi film struktúráját.
Az idős Margaret Thatcher igazi angol öreghölgyként éli mindennapjait. Tojást és pirítóst reggelizik, munkába indítja férjét, akivel esténként a múlt eseményeiről cseveg. Néha ugyan összekapnak egy otthon felejtett sálon, de viszonyuk emellett teljes felhőtlen. Azt leszámítva, hogy Denis Thatcher hosszú évek óta halott. Némi ráhatás után ezt Lady Thatcher is belátja, és megkísérli elzavarni otthonról férje szellemét. Eközben fel-felvillannak élete fontos eseményei, melyek segítenek neki ebben az egyszerűnek tűnő, ám mégis embert próbáló feladatban.
Több dolog reformer, talán furcsa is ebben a moziban. A középpontban egy idős hölgy áll, aki egy, az életpályája többi részéhez képest finoman szólva is elhanyagolható problémával küzd meg. Az életút-filmeknél nem különleges, ha a forgatókönyv a jelenből történő visszaemlékezésekkel operál, azonban ilyen esetekben a flashbackek száma messze felül szokott kerekedni a valós idejű történéseken. Ez a film azonban legalább szól annyira az öreg Thatcherről, mint az életéről.
Ez abban az esetben remek lenne, ha a jelen lenne olyan érdekes, mint a múlt. Azonban amíg a visszatekintések egész egyszerűen lebilincselően vannak elkészítve, addig a jelen meglehetősen szürke és akadozva működik. A film nézése közben szurkoltam, hogy ne érjenek véget az egyes flashbackek, hagyjuk már azt a jelent, és lássuk mi történt még… Ennél idegesítőbb viszony e két dramaturgiai elem között talán csak a Benjamin Buttonben volt korábban. Biztos nagyon érdekfeszítő a jelen, de én a mesét akarom hallani. Persze könnyen lehet, hogy szerzői döntésről van szó az arányok ilyen jellegű borulása kapcsán, de ebben az esetben jobban kellett volna megszerkeszteni a fennmaradó cselekményt. Akár direkt, akár véletlen húzás is ez a készítők részéről, végülis mégiscsak pont ez az, ami miatt meglehetősen közel érezzük magunkhoz a karaktert: hozzá hasonlóan mi is inkább a múlton merengünk, mintsem a szürke jelent kísérjük figyelemmel.
Ha a fenti hibától eltekintünk egy egyszerűen hibátlan filmet kapunk. Az emlékekben számtalan emlékezetes, remekül hangolt jelenetet láthatunk. Különösen érdekesek a Denis és Margaret szerelméről szóló szkeccsek, melyek a vaslady egy eddig gyakorlatilag ismeretlen oldalát mutatják meg. Meryl Streep pedig a tőle megszokott profizmussal hozza karakterét. Igaz ez úgy is, hogy minden bizonnyal egy ilyen erős figurát még jó pár színésznő tudott volna hitelesen megformálni. De persze egy ilyen szerepet "ki kell érdemelni".
Kár, hogy a rosszul kiválasztott dramaturgiai húzás picit ront az összképen, s emiatt a film helyenként nehezen szerethető – pár másodperc múlva azonban már megint a nagyon jó Vaslady-t nézzük, ami viszont maradéktalanul kárpótol ezekért a kevésbé sikerült részekért is.
