Ha egy film temetéssel kezdődik, és vígjátékra ültünk be a moziba, akkor tízet teszek egy ellen, hogy esküvővel fog végződni. Esetleg gyerekszületéssel, de inkább esküvővel. Erre nem cáfol rá az ifjú francia Martin Valente sem harmadik filmjében, amit viszont eddig legalább hetvennégy különféle korábbi verzióban láthattunk már...
A francia vígjáték
Különleges hagyományai vannak a francia kultúrában a komédiának, vígjátéknak. Az ismeretes (és amúgy eléggé el nem ítélhető) nemzeti sztereotípiák szerint a franciák amúgy is afféle könnyed, léha, bohókás népség, így tán nem lepődünk meg ezen, mint ahogy azt sem várjuk, hogy egy svéd pszichodrámától kacagjuk könnyesre magunkat. Persze, magát a műfajt nem ők találták fel, hiszen a komédia már az ókori görögöknél megbecsült "félesége" volt a színjátszásnak - valamivel fel kellett oldani a vérben tocsogó tragédiákat -; ne felejtsük Arisztophanészt, Plautust sem és a többi híres ókori szerzőt, akik ma is játszott műveikben tulajdonképpen lefektették a műfaj alapköveit. Még a sötét középkorban is dívott a nevettetés, a kifigurázás művészete, hiába, hiszen ha valahol, hát a máglyák, bakók és nyaktilók szomszédságában kell nevetni. A vásárokon kihagyhatatlan látványosság volt egy commedia l'arte előadás, vagy ahogyan már a franciák saját névvel illették, egy farce. Moliére-rel aztán elkezdődik a műfaj nagykorúsága, ő már XIV. Lajos udvari háziszerzőjeként írta ma is aktuális komédiáit, ettől kezdve a francia komédia fejlődése töretlen. A film aztán tovább termelte a nagy nevettetőket: Fernandel, Tati, Bourvil és Louis de Funes filmjei képezték a fősodort, velük és mellettük, mintegy "oldalvízen" kialakult az a jellegzetes francia filmvígjáték, mely mára már, hagyományos poénjaival, kliséivel és stíljével már mindenkinek a könyökén jön ki, mégis terem belőle évente jónéhány, melyeket jól meg is nézünk. Aztán persze elfelejtünk, és úgy nézünk újra többször, hogy: Jé, ezt már láttuk! Így fogunk járni ezzel az Örömapa kettő (nem keverendő össze a Steve Martin-féle hollywoodi Örömapa 2-vel!) című új, francia komédiával is, mely a klasszikus szerepcserés, tévedéses vonulatot görgeti tovább.
[img id=372253 instance=1 align=left img]Kliséhegyek
A vígjátékok amúgy szerintem a legnehezebb műfajok közé tartoznak, hiszen izomból, görcsből nem lehet szórakoztatni, főleg nem nevettetni. A poentírozás merev hagyományokon alapszik, nehezen áthágható színjátszásbéli szabályai vannak, így azt nehéz modernizálni, megváltoztatni, mert nem fog működni. Lehet persze újítani, új hangokat, teljesen kifacsart szituációkat, elrajzolt karaktereket vegyíteni, de nagy a kockázat, hogy a közönség erre nem lesz vevő, nem fogja érteni a poént, márpedig ha a közönség nem nevet a vígjátékon, akkor az a valódi és brutális tragédia. Hogy egy klasszikus komédia működőképes legyen, lehetetlen (illetve nagyon nehéz) megkerülni a már ezerszer elpufogtatott poénokat, a jól ismert fordulatokat, klisé klisét fog követni. Tehát bármennyire könnyednek, semmiségnek tűnnek ezek a filmecskék, tinglitanglik, annyira nehéz, súlyos alapokon nyugszanak, így nyugodtan aposztrofálhatjuk ezeket a film- és drámaművészet legkonzervatívabb műfajaként, mondom még egyszer, minden üdítő kivétel ellenére. Nos, az Örömapa kettő is ilyen "ősmamut": adott egy nagyon gazdag, ám gyermektelen férfi, aki feleségének halála után tudja meg, hogy egy ifjúkori félrelépéséből mégis van egy lánya, aki viszont gyűlöli iszákos nevelőapját, ezért amikor férjhez akar menni a dúsgazdag, amerikai ex-teniszsztárhoz, kitalál egy mesét a világ végén diplomatáskodó, elképzelt apáról. "Csodás" fordulatok után a két valódi apa, tehát az igazi- és a nevelő- egymásra találnak, és egyesült erővel próbálják meg visszahódítani leányuk szívét, úgy, hogy abból azért maradjon az új férjnek is.
Biztonsági játék
A filmet rendező, fiatal francia Martin Valente, miután eddigi két nagyjátékfilmje nyilván méltán merült el a feledés jótékony óceánjában, harmadik filmjében kockázatmentes biztonsági játékot játszik. Az Örömapa kettő (az eredeti cím ennél jóval ötletesebb: kb. Egy nap eljön apám) című filmet mindenki látta már akár részleteiben, akár nagyjából így egy az egyben jó párszor, sem sztorijában, sem cselekményében, sem hangvételében, ritmusában, humorában nem nyújt semmi rendkívülit, csak a megszokott francia filmvígjáték-színvonalat. A karakterek ehhez képest hitelesek, bár ismerjük Francois Berléand karót nyelt nyárspolgárját, Gérard Jugnot slampos proliját, Olivia Ruiz temperamentumos latin szépségét és Jamie Bamber kockahasú szőke bájgúnárját is már, többféle kiadásban. Korrekt, kerek egész a film, s mint minden ilyen vígjáték, kiszámítható és kissé unalmas. Viszont legalább nem okoz fájdalmat…
Kinek ajánljuk?
- Futó nyári zápor elől menekülőknek.
- A tipikus francia vígjátékok kedvelőinek.
- Esküvő előtt állóknak, akik már utána vannak, és akik vágynak arra, hogy mikor lesz már az övék.
Kinek nem?
- Valami különlegességre vágyóknak.
- Esküvői bénázástól irtózóknak.
- Azoknak, akiknek nehéz gyermekkoruk volt.
5/10
