Akik eddig sem szívelték A Gyűrűk Ura-filmeket, most sem fognak szerelembe esni a Tolkien-univerzummal. A hobbit a "többieknek" szól, és nekik bizony tökéletes szórakozást nyújt, még ha az előző filmek tükrében kissé repetitív is; a szakma pedig mindeközben egy technikai paradigmaváltás küszöbén állva csodálkozik.

És mielőtt elkezdődne a lamentálás arról a bizonyos negyvennyolc filmkockáról, elárulom: régóta a „többiek” közé tartozom. Gyerekkoromban rabul ejtett Tolkien világa, és ugyan én – felrúgva a dolgok kronologikus rendjét – előbb olvastam A Trilógiát és csak utána A hobbitot (és csak utána A szilmarilokat és a többit), a brit nyelvészprofesszor 20. századi fantasy-irodalmat alapjaiban megrengető magánmitológiája azóta is kiemelt helyen szerepel az egykori olvasmányélményeim között. Amióta pedig véghezvitte a lehetetlent, és A Gyűrűk Ura-trilógia megfilmesítésével olyan fantasy-etalont alkotott, amely farvizét számtalanszor próbálták meglovagolni (az eredmények ismertek: lásd a lassan, de annál látványosabban kifakuló Narnia Krónikái-sorozatot, vagy Az arany iránytű és az Ébredő sötétség hamvukba holt kísérleteit), Peter Jacksont némileg bumfordi módon még személyes jó barátomnak is tekintem.

Annakidején számomra meghatározó élmény volt filmhármasa tekintélyes felvonásait egyenként háromszor-négyszer moziban megnézni, és utána a menetrendszerűen érkező rendezői változatok után vágyakozni. Újdonsült házimozi-tulajdonosként a Balrog üvöltésével teszteltem a mélynyomóm (és a velem élők idegeit), a gimnáziumba induláshoz reggelente a Kürtvárból való heroikus kitörés szekvenciájából, Gandalf érkezéséből és Howard Shore fejedelmi zenéjéből merítettem erőt, Théoden és a rohírok Gondor előtti lovasrohamától pedig még a szemem is bepárásodott. A király visszatér óta viszont közel tíz év telt el: más ember lettem, A hobbit pedig önmagában korántsem A Trilógiához hasonlatos, fajsúlyos mű, "csupán" egy gyerekkönyv, így a nap két kínzó kérdése: vajon milyen élmény lesz újra Középföldére látogatnom? És mégis hogyan lesz ebből még egy trilógia? Jackson már a prológusban választ adott felmerülő kérdéseimre.

Fittyet hányva a könyv Óperencia-fuvallatú kezdésére ("Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.") az új-zélandi rendező A Gyűrű szövetsége felütését idézi, midőn mitologikus narrációval rántja be újra nézőit Középfölde vérzivataros történelmébe. Mondák és legendák egymásba gabalyodó hálóját szövi meg, a törpék városukból való kiűzetésével Jackson ismét méretes vászonra fest: és miként A Trilógiában, itt is mindvégig azt érezhetjük, hogy a személyesebb, kisebb léptékű történetünk hátterében jóval nagyobb és sötétebb erők munkálkodnak. A mindössze pár száz oldalra rúgó, jobbára Zsákos Bilbóra koncentráló A hobbitból így lehet majd az elkövetkező évek során grandiózus eposz: a film kitágítja a könyv univerzumát és egyéb nézőpontokkal gazdagítja azt, lásd a Barna Radagast felbukkanását és Szauron feltámadásának elhintését, Gandalf és a Fehér Tanács találkozását vagy a Sziklaóriások hangsúlyosabb jelenlétét, amely jelenetek és szereplők vagy egyáltalán nem (így) szerepelnek az írott lapokon, vagy a függelékek között töltik száműzetésüket.

Továbbá a lendület fokozása végett apróbb dramaturgiai változtatásokat is alkalmaztak, így például díszes és kifejezetten szórakoztató kis társaságunk tagjai – a könyv egy kulcsfejezetének címét idézve – folyamatosan cseberből vederbe pottyannak, üldözés üldözést követ. Vagy éhes trollokkal kelnek birokra, vagy a nyomukban loholó vérszomjas orkok elől menekülnek, vagy az említett Sziklaóriásokba botlanak, vagy goblinok markába kerülnek, mindeközben pedig szőrös lábú címszereplőnk is aktívabb karakterré válik könyv-verziójához képest: a filmben nem Gandalf, hanem Bilbó veri át a lakmározó trollokat, sőt egy ízben a törpecsapat vezetője, Tölgypajzsos Thorin életét is megmenti. Nem lehet azonban elmenni A Gyűrű szövetségével való egyértelmű hasonlóságok mellett (a korábban említett prológussal együtt), mert Jackson majdhogynem ugyanabból a receptből kotyvasztja a rajongók számára emiatt kissé repetitívvé váló A hobbitot is: Tölzspajzsos Thorin és az Azog nevű ocsmány ork legendákba illő viadala egy az egyben Isildur és Szauron kardcsörtéjét idézi, ahogy a tróntalan törpe Aragorn karakterével való együvé tartozása is tagadhatatlan. A nagy utazás legtöbb állomásán is jártunk már, ahogy a mellékszereplők zömét is régi ismerősünkként köszöntjük (Gollamot ismét imádtuk), a hangvétele pedig ennek is játékos és humoros – az igazán sötét dolgok ugyanis még az utazók előtt állnak. És mégis. Mégis olyan jó újra beleveszni a varázslatos Középföldébe. És ebben a magával ragadó mesélésben, a szemkápráztató világ újrateremtésében rejlik Jackson és tsai. elvitathatatlan érdeme, még ha az új korszak hajnalát jelölő 48 fps komoly próbatétel elé is állított engem.

Technikai paradigmaváltás és befogadó kapcsolatát nézve A hobbit tulajdonképpen egy közel három órára rúgó kísérleti film, amivel a közönség teherbírását teszteli Jackson, és ugyan arról én személy szerint meg vagyok győződve, hogy a 48, vagy hovatovább a 60 képkocka/másodperc lesz a film jövője (James Cameron az Avatar folytatásairól beszélve legalábbis ezzel riogat mindenkit), körülbelül 45-50 perc kellett, míg úgy-ahogy átállítottam rá az agyam. Addig zavarba ejtően újszerű élmény volt (a vetítés után pedig úgy éreztem magam, mintha egy gyorsmozdony robogott volna át rajtam), és először nem kifejezetten jó értelembe véve: a karakterek úgy mozogtak, mintha gyorsított filmet néznék, eleinte még a Weta Workshop által, ismét felfoghatatlan aprólékossággal létrehozott kellékek, jelmezek és díszletek is egy tévéfilm papírmasé alkotóelemeiként festettek. Mozifilmtől szokatlan volt a mélységélesség, sőt – felfoghatatlan és meglepő módon – jelenethatároknál, vagy egyes vágásoknál szabályosan szétesett a kép! (Sepsi kollégával önkéntelenül is, de időnként leellenőriztük egymást: igen is ugyanakkor igazítottunk egyet mindketten a 3D-s szemüvegünkön, „löktük helyre” magunkban az újfajta képfeldolgozás procedúráját.) Az átállásom után azonban szépen apránként kezdtek kidomborodni az új vetítései technika jövőbeli előnyei.

A háromdimenziós filmekre jellemző fátyolos „ablak”, ami a vászon és a néző között van, 48 fps-ben gyakorlatilag eltűnik és minden még inkább karnyújtásnyira kerül tőlünk. Sokkal plasztikusabb, kézzel foghatóbb a filmélmény, és ugyan egy képzelt világban játszódó fantasy-nél egyesek épp ezt a kézzelfoghatóságot hozták fel negatívumként (ahogy én is furcsán néztem annakidején Michael Mann HD-kamerával felvett "kosztümös filmjére", a Közellenségekre), a szürkében és barnában úszó csaták, éjszakai vagy tömegjelenetek közben elképesztő és életszagú kontrasztokkal kerülsz közelebb Tolkien mindenségéhez és a CG-figurákhoz is. Jacksont kevésbé érdekli, hogy mi van az "ablak előtt", vagyis a játékidőhöz mérve kevés tárgyat, szereplőt, állatot ésatöbbit lóbálnak az ember orra előtt, a vásznon túl létező világ azonban sosem festett még így. A hobbit tulajdonképpen minden idők legdrágább kísérleti filmje, és én személy szerint örültem, hogy részt vehettem ebben a kísérletben. (Ezzel viszont nem mindenki lesz így, javaslatom szerint emiatt nem árt alaposan átgondolni, hogy ki melyik verzióra vált jegyet.) Egy remekbe szabott mese élvezete közben – amit A Trilógia epizódjaihoz hasonlóan képes lettem volna még tovább nézni, vagyis akik eddig is szerették A Gyűrűk Ura-filmeket, ezt sem fogják hosszúnak érezni – nem csak egy újabb Középföldén játszódó kalandba, hanem a mozgókép jövőjébe is bepillantást nyerhettünk. Első kézből. Én pedig a rend kedvéért megnézem A hobbitot 24 fps-ben (sőt talán még „sima” 2D-ben) is, egyrészt, hogy filmes szakemberként legyen végletes viszonyítási alapom, másrészt pedig rajongóként, akit Jackson újra meg tudott szólítani.