Hannibal Lecter, a Bárányok hallgatnak ínyenc sorozatgyilkosa visszatért, hogy megossza velünk legfrissebb és legvéresebb receptjeit. Hannibal barátunk kedvenc közmondása minden bizonnyal az "Edd csak meg, amit főztél!". Teszi is ezt lelkesen és csillapíthatatlan étvággyal, Ridley Scott főkuktáskodása mellett.
Az 1991-es Bárányok hallgatnak osztatlan sikere után sok rémfilm-kedvelő várta, hogy bemutassák végre a kultmozi folytatását. A film készítői valami egészen különös vonzalmat érezhetnek a kerek számok iránt, hiszen éppen tíz évig váratták a rajongókat a thriller második részének elkészítésével. Nem is csoda, hogy a stáb egy része - Jodie Foster és Jonathan Demme - is kikopott a produkcióból. A folytatásban Julianne Moore alakítja a női főszerepet, az FBI szőke üdvöskéjét, Clarice Starling-et, rendezőnek pedig minden idegenek atyját, a filmvilág elsőszámú horror-pápáját Ridley Scott-ot kérték fel.
Scott keze munkája meg is látszik a filmen, a Hannibal az alapműnél lényegesen nagyobb kedvvel, és naturalista képi világgal mutatja be a válogatott borzalmakat. A kamerakezelés szaggatottabbá, gyorsabbá vált és a dramaturgia is produkál egy-két meglepő kis csavart a film során. Szerencsére a forgatókönyv-írója (Steven Zamilan, aki többek között a Schindler listája szkriptjét is jegyzi) nem veszett bele a saját történetébe, a több szálon futó cselekmény, és az első rész eseményeire hivatkozó motívumok ellenére is jól követhető, szépen összerakott sztorival rukkolt elő. Az egyetlen tényező, amely cseppet sem változott a "Bárányok hallgatnak" óta maga a főszereplő; Anthony Hopkins, a művelt és elegáns pszichopata, Dr. Hannibal "Kannibál" Lecter megszemélyesítője. Valószínűleg ő a filmtörténet egyetlen sorozatgyilkosa, akit Oscar-díjjal jutalmaztak a gyanútlan, adófizető állampolgárok tömeges lemészárlása miatt.
Doktor Lectert az évtizedes pihenő sem hozta ki a formából; humora vitriolosan fanyar maradt, ízlése választékosabb, mint valaha, antik műveltsége megkérdőjelezhetetlen, logikája hibátlan, és olyan hidegvérű, mint a fagyasztóban felejtett krokodilfilé. Ha még egy Oscar-t feltehetően Hopkins sem kap majd ugyanannak a figurának az ismételt megformálásáért (bááár?miért is ne), egy dolgot biztosra vehetnek a kedves reménybeli mozilátogatók: a főhősnek egyetlen mikroszekundumra sem remegnek meg a kezében a különféle szúró-vágó-nyeső- és szeletelő eszközök.
Hannibal Lecterrel ínyenc-túrájának egyik óvilági állomásán, a napfényes Firenzében találkozhatunk ismét, ahol a helyi könyvtár, titokzatos körülmények között elhalálozott vezetőjének állására pályázik. Sajnos egykori áldozata, a milliomos Mason Verger (Gary Oldman), aki furcsa módon túlélte a doktorral való találkozást nem könnyíti meg a számára, hogy az olasz társadalom tevékeny, dolgozó tagjává válhasson. Bosszúra szomjazik, és komoly vérdíjat tűzött ki Lecter fejére, akire a biztonság kedvéért saját haramiaseregét is rászabadította. Clarice Starling sem tett le arról a szándékáról, hogy rács mögé juttassa kedves gonosztevőjét, mindennek a tetejébe egy kotnyeles helyi rendőr (Giancarlo Giannini) is a nyomába szegődik, így aztán Hannibalnak várnia kell még egy keveset, mielőtt kényelmesen hátradőlve kiélvezhetné végre jól megérdemelt nyugdíjas éveit...
A Hannibal szereplőgárdája hibátlanul vizsgázott. Julianne Moore könnyedén birkózott meg a hálátlan feladattal, mely szerint Jodie Foster nyomdokaiba lépve kellett hitelesnek és eredetinek maradnia. Giancarlo Giannini remekül alakítja az akadékoskodó olasz zsarut, felteszem, hogy Gary Oldman is többet hozhatott volna ki a szerepéből, ha a sztahanovista maszkmesterek túlzott hivatástudata nem fosztja meg szegényt a mimika teljes eszköztárától. Anthony Hopkins? Ő egyszerűen a régi.
