A brit tündérmesehős, Jack, minden bizonnyal elégedetten csettintett volna, ha többszáz éves története újabb generációkat és kontinenseket hódíthat meg, hamar kiderült azonban, hogy az óriásoknál sokkal hatalmasabb ellenfél állít neki áthatolhatatlan akadályokat – az emberi hanyagság és igénytelenség.

Szegény Jack... Pedig igazán minden esélye megvolt, hogy ennyi kaland és hőstett után dicsfénytől övezve vonuljon be a modern gyerekközönség és a fantasy-kedvelő idősebbek mozis emlékei közé: 190 milliós dolláros büdzsé, a Közönséges bűnözőket és az első két X-men-filmet a háta mögött tudó Bryan Singer rendező, illetve olyan színészek, mint Ewan McGregor, Stanley Tucci, Ian McShane, Ewen Bremner, de még Bill Nighy (hangja) is.

A babszemből világokat összekötő lajtorjává sarjadó folyondár története széles körben elterjedt Európában. A britek valószínűleg a vikingektől örökölték, a német Grimm-fivérek mesegyűjteményükbe iktatták, és még magyar mesemondók is szórakoztattak az égig érő paszuly történetével. Igaz, az északi óriás-hagyományt a mi kultúránk a felénk honos hétfejű sárkányra cserélte, de a mese struktúrája egyébként azonos: az egyszeri parasztgyerek szegény nevelője/szülője utolsó értékes barmát látszólag értéktelen babszem(ek)re cseréli, ami egykettőre gyökeret ereszt. Szára egészen az égig növekszik: a földet összeköti egy másik világgal, óriások vagy sárkányok birodalmával. A fiú bátran felmászik rá, túljár a szörnyeteg(ek) eszén, lehoz a magasból valami értékeset és kivágja a növényt, őt üldöző, lezuhanó ellenfele(i) vesztét okozva ezzel.

Singer filmje alapvetően két mese elemeit vegyíti – korántsem újszerű módon, hiszen a Jack és a babszár, illetve a Jack, az óriásölő című történeteket nemcsak a brit tündérmesei hagyományok kapcsolják össze, de feldolgozásaikban már a filmgyártás kezdetei óta (Edvin S. Porter, 1902; Disney, 1922 stb.) merítettek mindkettőből. 1962-ben élőszereplős film készült Jack, az óriásölő (Jack the Giant Killer) címmel, mely mellőzi az égig érő babos variációt, csupán a hercegnő megmentésére és az óriások levágására koncentrál, így már csak ezért sem tekinthető a mostani film eredetiének – sőt, cselekményét tekintve a rokon tündérmese szigorúan vett adaptációjának sem, legfeljebb ihletet merített belőle.

Az új, 2013-as Az óriásölő a CGI-korszakban új erőre kapott fantasy-hullámot lovagolja meg, azon belül is a klasszikus tündérmesék adaptációit gazdagítja. A lány és a farkas, a Hófehér és a vadász, a Boszorkányvadászok vagy akár a Grimm közös vonása egyfajta racionalizáló késztetés, miszerint a szereplőknek és eseményeknek igyekeznek valószerű előzményt, motivációt, hiteles ok-okozati magyarázatot adni, s a tündérmesék gyerekek számára átírt könnyed változatait a mesék eredeti, kíméletlen, akár horrorisztikus szintjére rántani. Az óriásölő ebben a tekintetben mindenképpen egy bizonytalan hibrid, hiszen a filmidő során nem dől el, hogy a rendező a fenti csapatba tartozó filmek stílusával kacérkodik-e vagy beéri egy lendületesebb, de mindenképpen felszínes mesefilm elkészítésével. Ez a megosztó eklektikusság átitatja a film egészét és minden aspektusát. Kezdve a már említett CGI-jelenetekkel és figurákkal, a kész munka semmi esetre sem nevezhető igényesnek – az egy paszulyt leszámítva, ami szinte önálló lényként, sőt, a 70-80-as évek filmjeinek földönkívüli létformáit idéző tekergő burjánzással törekszik az óriások földje felé. Az izgalmas babcsíra mindenképpen jobban megmozgathatta az animációs csapat fantáziáját, mint akár az óriások elnagyolt, a mai mércével jócskán meghaladott látványa, akár a film kezdetén a babok történetét bemutató, "mese a mesében" animáció – amely a színvonala ijesztően primitív, bármi is volt ezzel a lecsupaszítottsággal a készítők szándéka.

Az film elhibázott eklektikussága tetten érhető továbbá olyan koncepcionális melléfogásban is, mint az óriások maguk. A felső világ eleinte a divatos áldokumentumfilmekre hajaz, konkrétan a norvég Trollvadászba illő jelenet Jack és a lovagok első találkozása a termetes lényekkel a tónál. Ahogy viszont az óriások karaktere kibomlik, a film olcsó altesti humorral és a nagy testű humanoidokkal, úgy tűnik egy időre sajnos törvényszerűen összenőtt egyéb gusztustalanságokkal szándékozik szórakoztatni nézőit. Így az óriások nem válhatnak igazán a film fajsúlyos antagonistáivá, s a romboló jellemükben, belső dominanciaharcukban vagy a bosszúszomjukban rejtőző lehetőségek kiaknázatlanok maradnak. Az emberek világa sem egységes, látványát tekintve leginkább különböző valós történelmi korokból összeharácsolt használati tárgyak, díszetek, jelmezek kusza káoszának tűnik. Ez a fésületlen összevisszaság azonban már a történet érintetlen tündérmesei gyökereit és ívét tekintve sem alkalmas arra, hogy egységes hangulatú sokszínűséggé álljon össze.

A legelemibb stílusvesztés azonban a forgatókönyvben érhető tetten, mely alkalmatlan arra, hogy a történet vagy akár az önmaga által feldobott labdákat leüsse. Unottan halad az eseményekkel, hol realistábban, hol felületesen, mesekönyvszerű egyszerűsítésekkel hidalva át logikai bukkanókat. A karakterek annyira laposak, hogy hiába a főbb szereplőktől a mellékesebb karakterekig felbukkanó jobbnál jobb színészek, egyedül talán Ewan McGregor tud bármit is kezdeni a kissé önelégült lovag alakjával. Élménygyilkos választás ugyanakkor a főhőst alakító Nicholas Hoult, mert nem lehet komolyan venni valakit, akinek a film felében bugyirózsaszínűre van sminkelve a szája, és egyébként is a nemsokára bemutatásra kerülő zombis alakítását meghaladóan üres tekintettel és mimikával képes csak végigasszisztálni a filmet.

Ennek a filmnek, akárhonnan is nézzük, egy a vége: lehetőségekkel teli, de összességében elbukott próbálkozás, a kicsik biztos élvezni fogják. De Jack, nos, Jack valószínűleg inkább ráeresztette volna a világra az óriásokat, minthogy ilyesformán éljen tovább a neve.