Jewel egy szép házat szeretne. Színes falakkal, szökőkúttal és házimozival. Ez a vágy nőtársainak jelentős részétől szintén nem idegen, ám Jewel és köztük akad egy fontos különbség: Jewel ezt a házat mindenáron akarja. Hősnőnknek nincsen végzettsége, nincsen zsíros állása, de van csábos alakja és igéző tekintete, Jewel ezekkel harcol, méghozzá nagyon hatékonyan. Kihasználja a férfiakat, mert hamar felismeri: minden férfi arra vár, hogy egy szorult helyzetben lévő bombanő a segítségét kérje. Jewel első áldozata Randy, akinek saját kertvárosi háza van. A második egy nagydarab rendőr, aki Jewel kérésére hatóságilag kitilthatja Randyt a házból. A harmadik egy ügyvéd, aki végleg megszerezheti a nőnek a házat. Mindegyikük meg van győződve róla, hogy Jewel szívében egyeduralkodó.
Az Érzéki csalódás című vígjáték Harald Zwart első mozifilmje. Ám rutintalanságnak semmi nyoma: furmányosan, több nézőpontból előadott történetet látunk, melyből nem hiányzik az irónia, és mely bővelkedik a jól kitalált és megvalósított szerepekben. Tehetséges színészek dolgoztak Zwart keze alatt, valószínűleg a producernek, Michael Douglasnek köszönhetően, aki játszik is a filmben. Matt Dillon rutinosan hozza a naiv, kihasználható fiút, Paul Reiser a hiú egoistát, John Goodman pedig az érzelmes rendőrt. És a férfiak gyűrűjében ott mosolyog Jewel: a push-up melltartóval feltuningolt, szép Liv Tyler. Tartok tőle, hogy maga Zwart is beleesett egy picit Tylerbe, és a színésznő igéző megjelenését már önmagában annyira meggyőzőnek vélte, hogy meg sem kísérelt Jewelnek igazi karaktert kitalálni. Így a filmben pont arról a személyről tudjuk meg a legkevesebbet, aki a bonyodalmak közvetlen oka. Zwart nem merészkedik az izgalmas, ám annál veszélyesebb területre: nem akar a nő lelkébe látni, inkább készít egy ügyes, de azért nem túl mély szatírát a nő után lógó nyelvvel koslató férfiakról.
Az Érzéki csalódás szerkezete, valamint a könyörtelen nőalak felléptetése Gus van Sant Majd megdöglik érte (To Die For) című filmjét idézi, talán túlságosan is, hiszen Matt Dillon mindkét vígjátékban feltűnik, ráadásul szinte hajszálra ugyanolyan szerepben. Zwart jócskán merít a Coen testvérek és Paul Thomas Anderson filmjeiből is. Előbbiekből főleg a bizarr humort veszi át, utóbbiakból a nyers líraiságot. Rendezőnk jó ízléssel szemezget, jó helyről csen el egy-egy alakot vagy jelenetet, ám míg fenti példaképei tragikomédiákat készítenek, az ő munkája lényegében hagyományos vígjáték. Pedig benne van a filmben a dráma lehetősége is: a szerelmi négyszög kikerülhetetlen konfliktust rejt. Zwart végül összehozza főszereplőit egy lakásban, ám a konfliktus megoldása helyett inkább rögtönöz egy helyzetkomikumra épülő show-műsort, és a filmet sikeresen az idétlen vígjátékok szintjére süllyeszti. A szépreményű történet a semmibe fut, és ami eddig fontosnak tűnt, máris komolytalannak látszik. A néző joggal csalódott, hiszen Zwart, aki annyi mindent tanult másoktól, igazán elleshetett volna egy jó befejezést is.
