Sajnos már számos kritikai szándékú fikció indult neki onnan, hogy maga elé képzelte egy hollywoodi film fogantatásának szituációját. Pedig most is ez lenne a megfelelő csapásirány. Leírni plasztikusan a szivarfüstöt, ami kékes színű és producerben végződik, életes párbeszélyt rekonstruálni nagyjából arról, hogy mikor ugrik a majom a vízbe (tapasztalataim szerint: a legritkább esetben). Attól hálás ez a módszer, hogy olyan marha nagyot aligha tévedhetni vele. A (hollywoodi) filmek többsége nyilvánvalóan receptre készül, s e tényt a befogadónak igenis számításba kell venni. Először, amikor moziba indul. Másodszor, amikor fanyalog: mert a válasz egyszerű, mér´, mit vártál. Hát dehogyis fanyalgunk: a Rossz társaság marha jó film, de tényleg. Vannak benne rossz terroristák meg jó amerikaiak, árnyaltan ábrázolva. Mit értünk árnyalt ábrázolás alatt: sok fehéret és kevés, ám kontúros feketét. Mindezt legkönnyebben és legszembeötlőbben a szereplők bőrszínének megfelelő keverésével érhetjük el.
Tehát, ha a gonoszokat tisztviselők üldözik, az derék, de unalmas. Ha mondjuk a rendvédelmi ügyintézők egy kívülálló segedelmére szorulnak, az már döfi (vagy üti, vagy ledarálja, vagy egyszerűen szétlövi a buráját). Legyenek a bűn hivatásos üldözői fehérek, a Pilátus a krédóban meg legyen fekete, mert így könnyebb megkülönböztetni őket, és ha a fekete Júdás egyszer már bevált, jó lesz a subickos Pilátus is, hisz egyik se az a kimondott pozitív hős (utóbbi esetében értelmezés kérdése ez). Ráadásul a feketén belül is léteznek ám árnyalatok egy olyan szubtilis ecset alatt, mint a Bruckheimeré (Jerry, falrengető kasszasikerek producere, főbb művei: Con Air - Fegyencjárat, A szikla, Armageddon, amitől a bibliai allúzió jött). Ismerünk feketét, aki kemény, mint a főtt tojás, Wesley Snipes például, és olyan feketét, akin sokat lehet nevetni, Eddie Murphy. A kettejük kombinációja Will Smith. Az ő egy kategóriával alacsonyabb költségvetési hátteret feltételező kiadása Chris Rock, aki most jutott nekünk. De ne higgye azt senki se, hogy manapság a terroristákat mindenféle árnyalás nélkül lehet ábrázolni. Azok is csupa színes egyéniség. Az orosz előszeretettel lop atombombát, hisz tudjuk a történelemből jól, hogy a nagy Szovjetunió dicstelen, ám váratlan fölbomlása óta már sokkal kevésbé vigyáznak a nukleáris ingóságaikra, mint fénykorukban. A jugoszláv terrorista nem lop, ebből fakadóan nem is hazudik (nincs kinek, halottak veszik körbe, ő lőtte le őket), becsületesnek mégsem mondható, hisz orvul támad és rosszul értelmezi a hazafiságot, tehát amerikai filmeket se néz. Az afgán terrorista a legjobb, nem tud angolul, szemben az eddig említettekkel, így nem az a kimondott dramaturgiai pillér, hát korán is hal. Más nációhoz tartozó terroristát momentán nem tartanak raktáron, amiből nyilvánvaló: már Kadhafi sem a régi.
Megvoltak a jók, megvannak a rosszak, a világ kerek, a mozi pompás. Csak egy rosszalló megjegyzést hadd tehessek, különben fájdalmaim lesznek!
Uraim, valamit mégiscsak kellett volna kezdeni a csajokkal! Így teljesen motiválatlan az utolsó kockák esküvője és a következő (már sajnos filmidőn túli) nász ígérete. Film, nő nélkül?
