Na, de ki szavatol Essen biztonságáért? S ki őrzi a duisburgiak álmát? Természetesen Heinz és Horst, azaz Haferkamp felügyelő, a nagyszerű Hansjörg Felmy alakításában, és Schimanski felügyelő, Götz George kongeniális alakításában és persze Thanner főfelügyelő (Eberhard Feik) aktív segedelmével - és ez még csak a Ruhr-vidék: a nyolcvanas években az egész NSZK nyugodtan alhatott, s az újraegyesítés után az ossie-k biztonsága is le lett rendezve. Legalábbis az ARD Tetthely című sorozatában, amely különböző német nagyvárosok fáradtságot nem ismerő bűnüldözőinek állított, illetve állít mindmáig ércnél is maradóbb emléket. Ne kérdezzék, hogy jön ez ide!
Az amerikai televíziós sorozatgyártás simán átvette a bevált európai receptet (nem is most először, gondoljunk csak a Helyszínelők ugyancsak áldozatos munkájára), csak ezúttal egyet - valójában kettőt - fordított is a dolgon: immár a szervezett bűnözés aktoraival turnézza végig a kontinensnyi hazát. Jersey Cityből indultunk, s Atlantic City érintésével érkeztünk Miamibe, pont akkor, amikor ott (vagyis inkább a közelben) zeng az ég. Különös szilveszter: Che Guevara éppen beveszi Santa Clarát, s még különösebb újév: Fidel Castro bevonul Havannába. Tehát 1958/59 fordulóján járunk - s ez a második csavarintás a dolgon, nem elég, hogy a bűnözők szemszögéből látjuk az újvilág városait, de még az időben is - viszonylag - szabadon mászkálunk, a Maffiózók a jelenkorban, de a Gengszterkorzó egyenesen a húszas években játszódik. A Gengszterkorzó kapcsán muszáj megjegyezni, hogy a magyar címadás évtizedes gondjait immár bizonyítottan nem a pályáztatás fogja megoldani, a Bűnös Miami még az elődjénél is gyengébb cím.
Az időpont persze nem csak világtörténelmi szempontból perdöntő, legalább akkora a jelentősége műfaji szempontból is - immár negyven éve minden gengsztertörténet A keresztapához képest határozza meg önmagát. Mondhatnánk, hogy nincsen más választásuk, pedig lenne, egy tévésorozat esetében lehetne a Maffiózókat választani tükörnek. Még akkor is, ha az is A keresztapához, illetve az azt tagadó Scorsese-játékfilmekhez igazította léptét (amire sorozatkészítés közben már nem volt képes a mester: a Gengszterkorzó egy aprólékosan kidolgozott halandzsa - s ennek itt még lesz jelentősége).
Tehát, ha úgy vesszük, A keresztapa második részének spin-offjához van itt szerencsénk, Hyman Rothot leköti ugyan a bujkálás a bűnüldözők és korábbi üzletfelei elől, s különben is hamarosan lelövi Rocco Lampone valamelyik repülőtéren, de zsidók azért szép számmal maradtak Miamiban. S ugyancsak szép számmal vendéglátóznak is közülük (értsd: illegális szerencsejátékokat üzemeltetnek, könnyűvérű lányokat futtatnak stb.) - az ő munkás hétköznapjaikba nyerhetünk bepillantást a Bűnös Miami első évadjának tíz (50 perc körüli) epizódjában. A végkifejlethez fűzött várakozásainkat jó, ha befolyásolja a tudat, miszerint már a mű amerikai bemutatója előtt berendelték a második futamot is.
A sorozat történetének középpontjában egy függetlenségre vágyó, alkalmasint többszörösen elkötelezett szállodatulajdonos, na, jó, többségi (51 százalékos) résztulajdonos áll - Ike Evans szerepében Jeffrey Dean Morgan környezethez remekül illeszkedő játékát látjuk. JDM leginkább a Grace klinika agonizáló hősszerelmeseként lehet ismerős, dicséretére elmondható: az utolsó amerikai színészek egyike, akik még valamennyire tudják, hogyan kell dohányozni. Szegény Ike, azt sem tudja, hol áll a feje. Bár övé a világ legszebb tengerparti szállodája, s van három klassz gyereke (a két fiú, a papa üzletét folytató csajozós Stevie és az okos egyetemista Danny, jaj, vajon honnan is köszön vissza?), továbbá dögös második felesége (a híres Olga Kurylenko), aki egykor a havannai Tropicana sztárja volt, mindez majdnem hiába, ha nem tudja maradéktalanul kiélvezni. Mert egyik oldalról az ügyészség, másik oldalról a csendesnek csak bizonyos szűk, szakmai szempontok szerint nevezhető társa, a Hentes nevű gengszterfőnök szorongatja. Már a startnál azon kell izgulni, hogy eljön-e Frank Sinatra fellépni, mert ha nem, akkor le is húzhatják a rolót, márpedig Frankie boy nem szereti a tüntető szakszervezeti tagokat, akik éppenséggel a szálloda előtt gyakorolják alaptevékenységüket. Szerencsére a szakszervezetekről minden tévénéző és moziba járó megtanulta már a leckét, mindegy, pár résszel később azon izgulunk, hogy befut-e Jackie Kennedy. Ha pedig nem egy kortárs celeb fellépése a tét, azon főhet a fejünk, hogy mikor bukik le a Hentes macájával bensőséges viszonyt ápoló Stevie gyerek. A történetet nem érdemes tovább mesélni, a legőszintébb sajnálatunkra ugyanis a legtöbb fordulatát már megírták korábban is - ha jóindulatúak akarunk lenni, azt mondjuk: a műfaj nagykönyvében (s még hol mindenhol máshol is, ah).
Marad tehát a kiállítás, ami pazar, de tényleg. Ennyi fecskefarkú autót én egy helyen csak a mai Havannát bemutató fotóalbumokban láttam, igaz, jóval elhanyagoltabb állapotban, de nagyon oda vannak rakva a napfelkelték és -lementék is, hogy a varázsos víz alatti világról már ne is beszéljünk, ahol vagy tökéletes testű nők mutatnak be kunsztokat, vagy egykori üzletfelek hullái ússzák örök álmukat, ha nem is mindig háborítatlanul. Minden szereplő láncdohányos. Mindössze egy torz akkord akad eme isteni szimfóniában: a prehistorikus mellplasztika, na ne már!
Gyenge forgatókönyv, profi kivitelezés (a legtöbb epizódot a Drótért és Deadwoodért nagyra tartott Ed Bianchi rendezte), az egész pedig sokkal jobb, mint a Gengszterkorzó, de távolról sem annyival, mint amennyivel gyengébb a Maffiózóknál. Ennek az oka pedig a míves semmitmondáson túl legfőként a mű saját magához és tárgyához fűződő, finoman szólva is meghitt viszonyában keresendő. Semmi eltartás, semmi önirónia: Miami bűnösen komoly.
