Életre nevelés?

A Sammy nagy kalandja 2. mesefilm. Gyerekfilm. Tanítós film az összefogásról meg a családról. És még felnőtt szemmel is rendkívül agresszív film. Ez lenne az életre nevelés?

Emlékeztek arra a jelenetre a Sivatagi show-ban, amikor a kisteknősök küzdenek a tenger felé, és bizony nem mindnek sikerül elérnie? Na, ez az a jelenet, ami miatt nem nézem újra az egyébként fantasztikus filmet. A Sammy nagy kalandja hasonló jelenettel indít, megfejelve néhány éhes sirállyal. Szerintem durva. Nem hiszem, hogy puhány lennék, nagyon jókat tudok röhögni a Terrorbolygó aprításain, de vannak kétségeim afelől, hogy a gyerekeknek biztosan ezt kell mutatni. Mert bizony minden tanítás, szívet melengető összefogás és elgondolkodtató tanulság mellett Sammy második kalandja nagyon agresszívre sikeredett. A szereplők állandóan halálos veszélyben vannak, hol egy nagyobb állat, hol a technika, hol az ember fenyegeti őket, és persze lehet azt mondani, hogy ez a természet rendje, meg így tanulja meg a gyerek a környezetvédelmet, de biztosan nincsenek erre finomabb eszközök? Miért kell sokkolni a kicsiket? Ettől jobban értékeli majd az életet? Nem hiszem, főleg, hogy a Sammy nagy kalandja 2-ben olyan is előfordul, mikor a halál – méghozzá egy kvázi gyilkosság – csupán konstatálandó ténnyé degradálódik. Szegény srác meghalt, pedig milyen jó gyerek volt…

Ha a morális dilemmától eltekintünk Sammy nagy kalandjának folytatása teljesen rendben van. Nagyon örvendetes egyrészt, hogy Európában, pláne Belgiumban is készülnek animációs filmek, másrészt hogy ilyen színvonalon. Ha ugyan már láttuk a Némó nyomában című szinte már klasszikusnak számító darabot, a történetet illetően nem lesz sok meglepetésben részünk. E szerint épp kikelnek a kisteknősök, amikor Sammy-t és Ray barátját orvvadászok ejtik fogságba, hogy eladják őket egy víziparknak. A két teknős nyomába ezúttal unokáik erednek, akik végül néhány polippal és tintahallal összefogva nagyszabású mentőakcióba kezdenek. A nem túl eredeti sztori miatt éppen moroghatnánk, de minek is tennénk, ha a kivitelezés ennyire korrekt. A rajzok kifogástalanok, a poénok pedig ülnek. Ha olyan rémisztő darabokkal vetjük mondjuk össze, mint a Táncoló talpak folytatása, azt kell mondani, hogy Ben Stassen filmje messze jobban teljesít. Különösen erősek a karakterek, imádnivaló a skizo rák vagy a nagyfőnök szerepében tetszelgő csöppnyi csikóhal.

A tenger alatti világ kifejezetten 3D-re kívánkozik, és az alkotók meg is tudtak felelni az elvárásoknak – kár, hogy a Lurdy Házban tartott vetítés szellemképes, és ebből kifolyólag igencsak irritáló is volt.

Értékelés: 6/10