A Persepolis alkotója az emberi elme éjsötét féltekére tesz véresen mulatságos kiruccanást. Marjane Satrapi A hangokja szerintünk rövid időn belül kultfilm lesz.

Satrapi, önéletrajzi ihletésű képregényével és az abból készült, 2007-es animációs remekművel örökre belopta magát az emberek szívébe, de mindenképpen említésre szorul, hogy a filmteremtői érdemen egy nem kevésbé tehetséges művésszel, Vincent Paronnaud-val osztozott. Satrapi ugyanis Paronnaud együttműködő segítségével tette meg első lépéseit a film médiumában: a Persepolis után a szintén saját képregény-alapanyagon nyugvó Szilvás csirke (2011) is gyümölcsöző kollaborációjuk eredménye – monokróm esztétikától agyonstilizált forma, animációs filmtől élőszereplős felé mozdulva, az iráni filmművészet érzékeny melankóliájából egy jottányit sem engedve.

Együttműködésüket később maga mögött hagyva, a 2012-es, Spanyolországban bonyolódó The Gang of Jotas-szal Satrapi íróként, rendezőként és egyben főszereplőként már egymaga folytatta szerzői felfedezését, amely során az abszurd és a fekete komédia váltak harsány-kaotikus hívószavakká, a kezdetben helyszínül, kulturális és konfliktusforrásként felvázolt Irán pedig lassacskán eltűnni látszott a távolban. Mindannyian sejthettük, hogy csak idő kérdése, míg az egyedi látásmóddal bíró nőt a szirének delejes hangja nem csábítja a tengeren túlra. (Értitek? Hangja.)

A hangok szkriptjét a jobbára televíziós pedigrével rendelkező, az Újabb parajelenségek forgatókönyvírói posztjával „büszkélkedhető” Michael R. Perry vetette papírra, és az abszurd fekete komédia világában lábát épphogy csak megvető Satrapinak testreszabott játéktérül szolgált. A kisvárosi történet rovott múltú főhőse Jerry, a világot cukormázas nemvalójában szemlélő gyári munkás, aki súlyos skizofréniában szenved, ráadásul állapotát kiegyensúlyozó gyógyszerét sem hajlandó szedni. Magányos, instabil életét egy skót akcentussal gonoszkodó macskával, Mr. Whiskers-szel és egy bumburnyák kutymákkal, Boscóval éli, míg a bíróság által kijelölt pszichiáterét sorozatosan szembe hazudja, ha az megkérdi tőle:

„Mondja, Jerry, hall mostanában hangokat?”

Satrapi – Jerry megmosolyogtató, gyermekien naiv hurráoptimizmusára rímelve – a rózsaszínt teszi meg a film vezérszínévé, ami szabályosan leugrik a munkás kisváros kékes-barnás színpalettájáról. Animációs, rajzolói múltja tetten érhető, ami az egyébként is rajzfilmesen harsány színek megválasztásában csúcsosodik ki, legyen az a gyárban dolgozók pink uniformisa, Jerry rikító sárga és kék dzsekijei vagy a kínai étterem pirosa. Az étteremé, ahol Jerry hiába vár egyik kolléganőjére, aki felülteti a reménytelenül szerelmes férfit. A gyarló nőszemély aztán Jerry keze által hal erőszakos halált az erdő kellős közepén, A hangok eleddig ártalmatlan komédiája pedig ekkor ugrik fejest az őrület hömpölygő örvényébe.

Ryan Reynolds-ot jobbára elkerülték a jó szerepek (vagy csak szimplán rossz ügynököt alkalmaz), és kizárólag kisebb-nagyobb bukások üresfejű szépfiújaként lett elkönyvelve, holott az Élve eltemetve, a Paper Man és a The Nines hármasa már bebizonyította, hogy színészként is számolni kell (kéne) vele. A hangok Jerry-jeként igen nehéz feladat hárul rá: szerethetővé kell tennie egy pszichopata sorozatgyilkost. Sikerül neki. Gyermeki mosolyával, all-american, vonzó vidámságával, szemében megbúvó sérülékenységével, két háziállatával folytatott magánszámaival és rémisztő dühkitöréseivel bravúrosan egyensúlyoz komédia és brutális horror közé kifeszített kötélen, és mivel a valóságtól jócskán elemelt premisszáról van szó, kizárólag rajta áll vagy bukik, hogy belépünk-e megtört elméje kapuján, hogy hajlandóak vagyunk-e az ő szemén keresztül nézni a világot.

Mégis hogyan lehet sorozatgyilkos az az ember, aki ennyire őszintén tud örülni a hideg pizzának?

A hangok egyik legkiábrándítóbb pillanata az, amikor Jerry az első gyilkosság után, tette súlyát megértve mégiscsak beveszi a gyógyszerét, az eszmélés pillanatában pedig az élére vasalt, élénk színekben úszó lakás tankönyvi sorozatgyilkos otthonná válik sötéten derengő fénnyel, a feldarabolt hulla felett köröző legyekkel és két nyilvánvalóan beszédképtelen állattal. Ráadásul a hűtőbe rakott levágott fej sem látja el ezentúl rissz-rossz tanácsokkal. Az is csak hallgat. Satrapi ügyesen húzza rá a film világát főszereplője törékeny szubjektumára, ahogy az is hamar nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy Jerry legnagyobb tragédiája eredendő magánya. Ha elhallgatnak a fejében megszólaló hangok, nem marad más számára, csak a könyörtelen valóság. Mégsem lehet boldog, mert már az első (és utána a sokadik) késszúrással eljátszotta a valós beilleszkedés esélyét. Az események márpedig eszkalálódni fognak. (Egy különösen kegyetlen flashback pedig Jerry anyjával való kapcsolatát, veleszületett mentális defektusát helyezi vérvörös fénytörésbe.)

Reynolds jutalomjátéka és Satrapi vizuális képzelőereje azonban garantáltan kultfilmmé fogják nemesíteni A hangokat, kultfilmmé, ami a hangnemkeveredése miatt bizonyára sokaknak meg fogja feküdni a gyomrát. Miként Jerry. Tudjuk, hiszen láttuk, hogy mit tett. Mégis drukkolunk neki, mégis szeretnénk, hogy boldog legyen, hogy összejöjjön a cuki könyvelőlánnyal. Még akkor is, ha nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy a nő is csak egy újabb fejként fogja végezni a hűtőben.