A brit DV8 Companyről már többször szó esett ebben a lapban, legutóbb (Magyar Narancs, 2005. december 8.), amikor a több mint húszéves diaszpóratársulat egyik alapító tagja járt nálunk a Just for Show című darabbal. A Lloyd Newson rendezte előadás meglehetősen profi volt, olyan, mint az igazán jó popzene. Gondoljunk csak a Monthy Pythonra vagy a Chumbawamba-jelenségre, arra, hogyan indultak ezek a csapatok az undergroundból, és hogyan lett belőlük fogyasztói kultúra, illetve nemzeti exportcikk. A DV8-et is elérte mostanra a "kommercializálódás" folyamata, amelyben sérül ugyan az eredeti, lázadó gondolat, viszont az érték megmarad, és még csak az az érzés sem fenyegeti a közönséget, hogy hülyének nézték.
Más ez a foglalt ház
A DV8 egy foglalt házban kezdte és a másság toleranciáját követelte meglehetősen provokatívan és önve-szélyesen, ma pedig, bár magvas gondolatokra alapul, kifejezetten szép és könnyen emészthető. Nigel Charnock, az egyik alapító meg közben szakadár lett, és bár társulatigazgató (Helsinki Dance Company), leginkább a szólókarrierje érdekli, elmagányosodott, talán éppen amiatt, mert alkatilag alkalmatlan a széles körben való fogyaszthatóságra. A valamit valamiért cserébe nála a bölcsek köve, így az ötvenen túl is maradt, aki volt: a lázadó kölyök, minden különösebb erőfeszítés nélkül.
A Frank című előadása tarolt: szakadatlan improvizáció és pofátlan provokáció egy nagyon pontosan felépített szerkezetre. Alapvető filozófiai kérdésekre (pl: mi végre hoznak minket a világra) keresi a választ a kortárs tánc, a stand up comedy, a dráma és a musical eszközeivel. Hogy a megismételhetetlenség érzése se maradjon el, tanulmányozta a magyar történelmet, így személyesen is kaphattunk a fejünkre: "Persze, csak néhány százezer zsidót küldtetek a halálba, és köztük volt a nagyapám is, de ez ne zavarjon senkit, én már együtt tudok élni vele." Kicsit szomorú, zavart csend, mosolyogni sem mert senki, néhányan gondolkoztak, hogy kimenjenek-e, aztán csak egyetlen szó hangzott el más témában, és máris kitört a felszabadult nevetés. Charnock így közlekedik a pengeélen. Aztán a hírességek következtek, azokat is jól megdolgozta. A Michael Jackson-jelenségre például egy fergeteges jelenetben húzta rá a vizes lepedőt, miközben azonnal reflektált a saját előadására is. Egy-egy fárasztó etap végén levezetésként mesélt, és hogy "könnyebb legyen úrrá lenni a lámpalázán", kortárstánc-mozdulatokat végzett, jelezve, hogy ő ehhez rettenetesen ért (valóban), de tulajdonképpen nem érdekli. Végül, ahogy a nagy könyvben meg van írva, kitette a szívét a színpad közepére és jól megtaposta, amit a közönség szeretetteljes ovációval fogadott, így ez az este sem volt hiába.
Hogy Charnock zseni, az egyértelmű, de büszke vagyok a közönségre, mert ahhoz, hogy ezt a műfajt valaki élvezni tudja, és az önismereti órát antidepresszánsként vagy afrodiziákumként értelmezze, meg kell szabadulnia az előítéleteitől, tudnia kell szeretnie önmagát, szüksége van némi humorérzékre és nagyon sok komolyságra.
Az előadás után váltottam néhány szót vele. Ahogy sejtettem, nincs jóban a régi DV8-alapító társakkal. "Nem járok színházba, nem nézek kortárs táncot, annyira unalmas, meg egyébként is mindig dolgozom."
