Ang Lee Jégviharja oldtimer mozi a hetvenes évekből. Egy pszichodráma távoli fertője Connecticutból: az élet pubertáskori nehézségei és a kimerült házasságok borzalmai.
A tajvani születésű rendezőnek leginkább az Értelem és érzelem című művét ismerhetik a hazai nézők. Az ötvenedik cannes-i fesztiválon bemutatott Jégvihar pszichoszexuális dráma. Tizenhét évi házasság unalma, ki nem beszélt feszültsége, abbahagyott családterápiás kezelések nyomasztják a főhős párt. Az elővárosi belterjes társaságban más feleségének és férjének "elszeretésével" visznek némi izgalmat hétköznapjaikba. (Ebben a műfajban azért Updike Párok című regénye alapvetőbb.) Kevin Kline játssza a férjet, aki Sigourney Weaverrel csalja a feleségét. A színésznőnek az Alien-beli sikoltozások után jól áll a cinikus szerető szerepe. A szex után munkahelyi problémáiról beszélő férfit hamar leállítja, mondván, unja, még egy férjet nem akar. A belterj mélypontja a kulcsos parti, ahol a meghívottak egy tálba dobják az autókulcsot, és a buli végén az viszi őket haza, akiét kihúzzák a hölgyek.
A történet másik szála némi pedofília-gerjesztés. A látszólag szabados, de ójában kényszeres szülők gyerekei (Christina Ricci, Jamey Sheridan és Elijah Wood) át akarnak már esni a pubertáskor szexuális traumáin, hogy előbb kicsapongjanak kicsit, tíz év múlva pedig családot alapítsanak maguk is, amelyben tovább írhatják szüleik boldogtalan sorskönyvét. A kulcsos parti éjszakáján szakad az eső, és ráfagy az utakra, fákra, oszlopokra. A jégviharban kulminálnak a szörnyűségek. Tragédiába torkollnak a kimerült, elidegenedett kapcsolatok.
Unalomig ismert a szereplők minden drámázása. Ráadásul könnyűszerrel háríthat a néző azzal, hogy csak a távoli hetvenes években az elkényeztetett tengerentúliak vettek mindent ilyen röhejesen komolyan. Nincs semmi eredeti Ang Lee filmjében. A populáris művek könnyfakasztó végkifejlete is hitelesebb, mint ahogy a kierőszakolt katarzis helyett Kevin Kline sírva ráborul a kormányra. Együtt maradtak, és ezúttal megúszták.
