A Lazarus hatás története az élet és a halál mezsgyéjén játszódik. Egy fiatal kutatócsoport azon dolgozik, hogy a kómás betegeket visszahozzák, de ennél tovább jutnak, eleinte akaratlanul, aztán a felfedezés elképesztő eredménye akkora hajtóerőt ad nekik, hogy nincs megállás. Az élet és halál meglovagolásának morális kérdései kemény horrorba fordulnak.
A szérum, amit létrehoznak, hatással van az élettelen szervezetre is. A bibliai történetben szavakkal lett visszahívva Lázár a halálból, de ha ezek a szavak olyantól hangzanak el, aki nem látja át a földi lét teljes spektrumát, illetve fogalma sincsen a további szférák mikéntjéről, akkor vajon hogyan tovább? A téma egyik filmes elődje az Egyenesen át (sztárszínészekkel, hosszas elmélkedésekkel). Ehhez képest hogyan közelíti a témát David Gelb? Leginkább ijesztgetéssel és egy kevés élet-halál magyarázattal. Amikor ezek a halál utáni bármiféle történések szóba kerülnek, egyaránt képviselteti magát a tudomány, a vallás és a pszichológia. Aztán mindezt felülírja a színtiszta horror, amikor mindenki retteg és menekül. Csak elhinti a gondolatokat, de nem ad teret egyiknek sem, a zárás pedig nem egészen koherens, bár tulajdonképpen egy új film első jeleneteként is értelmezhető, csakhogy ez az új film zombistruktúrát sejtet. A mára klasszikusnak számító Stephen King regény, a Kisállattemető többször felidéződik A Lazarus hatást nézve, különösen, hogy ott is a háziállatok járják meg először az élet-halál-élet útját, csak utána az ember. Csakhogy az írófejedelem ezt már a kínzó homályban hagyja, hogy minél hosszabban és minél keservesebben nyomassza minden kedves olvasóját. A Lazarus hatás továbbmegy, orvosi sci-fiből drámába, majd horrorba hajlik. Ezzel a morális kérdések súlyát el is fojtja.
Összességében arányos, nem túlnyúzott, fontos kérdéseket érintő horror A Lazarus hatás. A legemlékezetesebb Olivia Wilde játéka, aki ügyesen váltogatja a kedves kutató és a katatón beteg állapotait, ám a nagyon gonosz kifejezése már egyáltalán nem ütős. Ha A Lazarus hatással nem is írja be magát David Gelb a filmtörténelembe, szárnypróbálgatásnak nem rossz. Bár nem vitatom, kissé elfogulttá tesz, hogy a fiatal rendező eddigi pályafutása igen színes (rendező, író, színész, operatőr), s ebbe beletartozik minden idők egyik legjobb dokumentumfilmje, a Sushiálmok, amelyben az öreg japán sushimester beszél az életéről. S az elrejtett filmes poén A Lazarus hatásban, miszerint van, aki, csak a kamerát fogja, kedves önirónia. Mindenesetre a következő filmjéig legalább retteghetünk, gondolkodhatunk a halálról, s ha mindehhez a film nem ad eleget, a klasszikusok újrafelfedezése még mindig opció.
