Ne zavarjon meg senkit, hogy 2009 legnagyobb magyar filmes sikereként hirdetik az Elveszett személyek körzetét.
Igaz, a legjobb forgatókönyv díját nyerte el tavaly Cannesban, de érthetetlen, miért épp a leggyengébb ponton ismerték el Caroline Strubbe munkáját. A kietlen vidéken játszódó zord kamaradráma ugyanis hamar ellaposodik. Egy villanyszerelő és családja életében drámai változást hoz, hogy a kenyérkereső balesetet szenved. A magyar vendégmunkás (Hajdu Zoltán Miklós) halk szavú segítségét nem hallják meg a harsány és egyre inkább széthulló család tagjai. Az életszerűséghez rokonszenvesen ragaszkodó alaphelyzet azonban hosszadalmas történetté válik. Pedig a környezet bemutatása hiteles, a színészi játék egységes, valószerű.
Érdemes kiemelni a főszereplőt, Hajdu Szabolcs rendező testvérét, Hajdu Zoltán Miklóst. Aki látta őt a fivére jegyezte Fehér tenyérben vagy az életéről készült dokumentumfilmben, tudja: többről van szó az esetében, mint egy kiöregedett tornász színészi próbálkozásáról. Visszafogott játéka kanadai színésztársa, Lothaire Bluteau (Montreali Jézus, Fekete köpeny) spirituális alakításait idézi. A magyar film egyik mindenki által elismert "háttérembere", a zeneszerző Márkos Albert pedig alig észlelhető, mégis hatásos zenei gesztusokkal gazdagítja a filmet.
A film reménykeltő kezdete, a magyar villanyszerelő szelíd, imponáló karriertörténete véres összeomlásba torkollik. Arról azonban nem Strubbe fásult művészfilmje tehet, hogy ez lett 2009 legnagyobb magyar filmes szakmai sikere a nemzetközi mezőnyben.
