Az eddig színtisztán drámai talajon érvényesülő Wright akciófilmje különös állatorvosi jószág: ugyan a stúdió mindent megtett azért, hogy a Bourne-széria és a Salt ügynök lehetséges versenytársaként, de mindenképpen alternatívájaként reklámozza a remete bérgyilkoslány történetét, az opus közvetlenül inkább a Leon, a profival, közvetetten pedig A sakál napjával ápol szorosabb kapcsolatot – előzőhöz a szokatlan apa-lány viszony, utóbbihoz a merénylet hidegháborús időket felidéző kivitelezése köti. Olykor már-már zavaróan ambivalens, anakronisztikus bosszúfilmről van szó, melyben a monokróm világvárosokban zajló hajsza és a túlontúl steril, egzisztencialista húrokat pengető konfliktus rendületlenül dübörgő elektronikus zenei aláfestéssel bontakozik ki.

Sokan csóválták értetlenkedve a fejüket – köztük ezen sorok írója is –, amikor megtudták, hogy a Büszkeség és balítélet, a Vágy és vezeklés, illetve A szólista után a londoni születésű direktor akcióorientált zsánerbe vágja fejszéjét. Ugyan a thriller-elemekben dúskáló ügynökfilmek egyértelműen reneszánszukat élik (James Bond és Ethan Hunt, de még a szupercsapat tagjai is a trend hű követőjévé váltak, a már említett Bourne-sorozatot maholnap új főszereplővel rebootolják, az alak- és nemváltó Evelyn Saltnak pedig hamarosan újabb konspirációval kell megbirkóznia), Wright csak látszólag állt be a Hollywood-szerte kanyargó sorba. Habár a felszínen felsorakoztatja az alműfaj kortárs formai és tematikai jegyeit – élen az alapvetően realista karcossággal, a buzgó kézikamerázással és a revans körül bonyolódó szüzsével –, karakter- és közegábrázolásával, éteri kompozícióival és a The Chemical Brothers jelenetformáló erővel bíró score-jával rögtön felül is írja azt.

A kérdés csupán az, hogy mennyire életképes az így létrejött termék, avagy a címszereplő krédóként ismételgetett szavaival és nem utolsósorban a film tagline-jával élve: "Alkalmazkodj, vagy meghalsz." A Hanna – Gyilkos természet alkotója ebből a szempontból viszont csak fél sikert könyvelhet el. A fabula szerint a kétéves kora óta az isten háta mögötti, Sarkkör-környéki vadonban cseperedett Hanna puritán körülmények között, a világtól elzárva vált érdeklődő kamasszá. Apja, a CIA kiugrott ügynöke mindvégig egyetlen feladatra képezte ki a tinédzser szupergyilkost: hogy egy magas pozícióban lévő ügynöknő, Marissa Wiegler megölésével beteljesítse végzetét. Hanna felnőtté érése, világra csodálkozó coming of age-története vériszamos, több kontinensen átívelő vadászatba torkollik, miközben sötét államtitkokról és a lány elől elhallgatott igazságokról hullik le a lepel.

A Hanna – Gyilkos természet kétszereplős, kamaradráma jellegű expozíciója a film tán legbravúrosabb része, a remetelétben éldegélő apa és lánya viszonyát és kimondatlan tragédiáját, a kettejük között vibráló, olykor verekedésben kulmináló feszültséget Wright félszavak és egy-egy tekintet segítségével nagyszerűen tudja felvázolni, később azonban meginog a keze, Hanna küldetése ugyanis kisebb-nagyobb logikai és földrajzi baklövésektől hemzseg. Eztán a karakterek és a helyszínek steril modellszerűsége miatt lehetetlen belehelyezkedni a burokban nevelkedett, a külvilágot első ízben fenyegető rémálomként megélő lány kálváriájába, még akkor is, ha ezzel a megközelítéssel Wright egyértelműen modernista gyökereket ápol. Hanna személyiségnélküli, üres porhüvelye a szubjektivitás jegyében az őt körülvevő steril univerzumra is rányomja a bélyegét – ahogy ruhái, seszínű haja és hófehér arca is egyfajta átlátszóságot, kaméleonszerűséget sugallnak –, s mindez a film természet- és közegábrázolására is rímel. A címszereplő identitáskereső útja végeláthatatlan sziklás sivatagokon, szürke panelházak elhagyatott udvarán, gumitüzek sápadt fényében úszó szeméttelepeken és kihalt játszótereken keresztül vezet a felismeréssel járó katarzis, a felnőtté válás és az Egy kínai bukméker meggyilkolását is felidéző nyitott zárlat felé. Wright egy modellszerűségében is didaktikus mellékszállal igyekszik felvillantani főszereplője számára a "hétköznapi" családi állapotokat és a konvencionális gyerekkort, ám a konzervatív és a New Age nevelési elvekről vitázó kirakatházaspárral és kissé együgyű porontyaikkal nem képes valódi (és ami a legfontosabb: hiteles, átélhető) alternatívát nyújtani az apja bábjaként mozgatott lánynak. A felnőttlét mellett így a gyerekkor is kiszolgáltatott, veszélyes életszakaszként exponálódik, amelyet vagy az autoriter szülővel folytatott rendszeres verekedések szegélyeznek, vagy – miként azt a kempinges jelenetben láthatjuk – személyesen az Álommanó jelenléte fenyeget.

Wright vérbeli formalistaként elsősorban az opus külsőségeiben találja meg alkotói vénáját, és olykor igen impresszív – még ha kissé ellentmondásos – teljesítményt nyújt. Érdemes a titkos katonai komplexumból való menekülést a berlini buszpályaudvartól egészen egy aluljáróig tartó, egyetlen beállításban felvett akciójelenettel összevetni. Míg előzőben a rendező expresszionista fény-árnyék hatásokkal, stroboszkóp-villogással, klipszerű montázzsal és hektikus, a gravitációra fittyet hányó kameramozgással operál, utóbbi egy erőszakos verekedésbe torkolló, szépen komponált realista hosszúbeállítás – viszont mindkét szcéna alatt ugyanaz a nyughatatlan The Chemical Brothers-zene dübörög, és annak ellenére, hogy a rendező és a kult-muzsikusok alaposan beharangozott együttműködését bizonyos körökben nagy fanfárral fogadták, a képek és a zene között feszülő anakronizmus néha bizony zavaró. Önreflexív analógiával élve: Wright a főszereplőjéhez hasonlóan keresi a helyét a neki szokatlan (műfaji) környezetben, és Hannához hasonlóan, amikor kell, fel is mondja a leckét, de nem tudja sikeresen összeegyeztetni sajátos szerzőiségét az enciklopédiából bebiflázott frázisokkal.

Ami mégis figyelemre méltó – ám nem minden hibától mentes – próbálkozássá nemesíti a Hanna – Gyilkos természetet, az a címszereplőt alakító Saoirse Ronan és a nyomában loholó Cate Blanchett pazar alakítása, Wright formai truvájai és egyes teatralitásukban is gyönyörű jelenetek. Ilyen a kisbuszos család vallatása, Hanna spanyol dupla randevúja és gyakorlatilag akármelyik, amiben a Wiegler által megbízott német mészáros szerepel. A finálénak helyet adó, lepusztult berlini meseparkban pedig Wright hátborzongatóan zseniálisan tudja az elveszett gyerekkor kiábrándultságát és pusztító dühét képileg megjeleníteni: a csonka dinoszaurusz-modelleket, a néptelen-fenyegető vidámparkot, a feje tetejére állított mézeskalács házikó belső terét és a farkas szájában zajló párbaj képeit nehéz lesz feledni, még ha a dialóg-keretként elejtett mondatot idecitálva a túlontúl steril és kimódolt film el is véti a néző szívét.