Elvis él, és vámpírokra vadászik

Michael és Peter Spierig Vámpírok kora című filmjében a vámpírok a kávét vérrel kérik cukor helyett, ha nem isznak elég embervért, denevérré változnak, ráadásul mindegyikük láncdohányos (a halhatatlanokat nem fenyegeti a gégerák). Kár, hogy a filmet halálosan komolyan gondolták, mert kiváló vígjáték lehetett volna belőle. Így csak tanmese lett, és azok közül sem a legacélosabb.

2009-ben egy denevér megharapott valakit, aki nagyüzemben kezdett el vért szívni a környezetében, és tessék: 2019-ben a földlakók 95 százaléka vámpír, a maradék 5 százalék meg két lábon járó vérbank, akik ha nem szaladnak elég gyorsan, a Mártix egyik leghatásosabb jelenetére emlékeztető emberfarmokra kerülnek. Itt nincsenek ábrándos tekintetű vámpírfiúk, akik emberlányok után sóvárognak duzzadt ágyékkal, a szabályrendszer is a klasszikus vámpírtörténetekre utal vissza: fény, faék = rossz.

A film középpontjában egy Edward (Ethan Hawke) nevű hematológus áll, aki összeszorított foggal azon melózik, hogy valamiféle szintetikus vérrel helyettesítse az igazit, mert az emberek fogynak, mint a botrány nélküli jobbikos képviselők.

Edward az idealista vámpírok közé tartozik, nem iszik embervért úgy sem, hogy kiderül: ha a vérszopók két héten át nem jutnak táplálékhoz, akkor átváltoznak nagyon gusztustalan, denevérszerű hajléktalanokká, akiket a kissé fasisztoid rendőrség láncra verve taszajt a napfénybe (nesze neked bokszkesztyűben felvázolt holokauszt-áthallás).

A vér tehát fogy, Edward kutat, a túlélő emberek meg nappal randalíroznak a felszínen, mert a vámpírok értelemszerűen a városokat behálózó alagútrendszerben közlekednek. Aztán összetalálkoznak, mármint az emberbarát vámpír meg az ellenállók, és kiderül, hogy egy Elvis nevű kiugrott vérszívó (Willem Dafoe) tudja a megoldást, azaz a vámpirizmus ellenszerét. A poént nem lövöm le, hadd maradjon valami érdekes is a filmben, mert a Nagy Megoldáson kívül túl sok minden úgy sincs benne.

A hősök elé folyamatosan gördülnek az akadályok, ahogy kell, főleg egy nagyon szemét üzletember képében (Sam Neill), aki nem akar gyógymódot, ő jól érzi magát vámpírként, hiszen halálos beteg volt, amikor valaki pont jó ütemben kiszaggatta a gégéjét, meg egyébként is: ha a szintetikus vér elkészül, a megmaradt emberekben csordogáló vörös nedű ára az égbe fog szökni, ő meg nagyon sok pénzt keres majd a legnagyobb vérbank fejeként.

Itt van hát a lóláb, akkora, mint a Gellérthegy: a szemét üzletemberek teszik tönkre a világot, mert gátlástalanul felélik a természeti kincseket, és ez nem jó.

A kissé didaktikus üzenet mellett a Vámpírok korának vannak jó pillanatai, a vérszívás ebben a filmben cseppet sem olyan intim és romantikus, mint a tinivámpíroknál, szakadnak a végtagok, ömlik a vér, eksztázisban falnak az élőhalottak. A felépített világ apróságai is nagyon jók, az állandóan cigarettázó és szivarozó vámpíroktól az utcai árusnál beszerezhető vérfelesig minden stimmel.

Kár, hogy a történet nem túl érdekes, és a színészeket sem hozta lázba annyira a dolog, hogy egy-egy sztenderd arckifejezésen túl megerőltessék magukat. És egy hatalmas logikai bukfencről, ami az egész filmet értelmetlené teszi, meg nem is beszéltem, tessék jól figyelni az első öt percben.