Ha kíváncsi vagy az állatkertre, mennyivel inkább egy emberkertre? Az Arany Oroszlán-díjas dokufilm, a Róma körül (Sacro GRA) keményen szembemegy a trendekkel.
Ez egy Arany Oroszlán-díjas dokumentumfilm, az első a filmtörténetben. Ekkora díj szükségszerűen megnemesíti az alkotást: bár racionálisan nincs értelme annak, hogy utólag válna egy film jobbá a díj miatt, mégis másként tekintünk rá, és most szükségünk is lesz a leheletnyi utó-aranyozásra. Mert ha nem úgy nézzük a Sacro GRA-t, mint eleve nagy művet, akkor unalmas. Ha viszont igenis úgy nézzük, akkor bátrabban kinyílik a szemünk az új élményre.
A dokumentumfilm a Grande Raccordo Anulare, Róma autópálya-körgyűrűje mentén élő embereket mutatja be. Egy körgyűrű mellett nem a gazdagok telepednek le. (Vagy nem a gazdag negyedeken vezetik keresztül.) Egy lecsúszott nemes a régi villát adja ki forgatási helyszínnek vagy épp motelnek, egy halász angolnát fog a Tiberisből, két prostituált egy furgonban beszélget, egy megszállott biológus pálmafáit mentené a zsizsikektől. Két évig tartott a forgatás, nyolc hónapig a vágás. Jacopo Quadri vágó a legtöbb értékelés szerint csodát művelt. De a valódi csoda az, ahogy Gianfranco Rosi (rendező-operatőr) a kamera elé varázsolta emberkertje példányait.
Ahogy az ketrecben sem törődik veled az oroszlán, úgy nem törődnek ezek az emberek sem a nézővel. Életük, párbeszédeik, mozgásuk, kis cselekedeteik természetessége adja a film fő értékét. Mint aki egy idegen világba kukucskál a kulcslyukon, úgy nézzük őket. És a kamera, akár a rács az állatkertben, meg is véd tőlük: ha a mozivásznon látod ezeket a léteket, nem süllyedtél közéjük (a társadalom alsó osztályai ritkán járnak fesztiválokra és kedves rétegmozikba Arany Oroszlán-díjas dokufilmet nézni).
És a Sacro GRA nem tanít, nem prédikál. Nem von le következtetéseket, nincs nyilvánvaló gondolati szál a közepében, nem narrálja a képeit, még csak össze sem állítja őket egységes montázzsá. Ez nem egy szociodráma (még csak nem is szocio-dokufilm). Nem manipulál érzelmeket, nem mond ki gondolatokat. Csakis a kíváncsiságodra hat. Annyira szikár, ami már művészet; minden fölösleget lefaragott.
Az egyre bonyolultabb dokumentumfilmek tengerében ez a darab kitűnik szikárságával. Mert a dokufilm is fejlődik. „A műfaj reneszánszát éljük, a stílus és forma mindent átfogó forradalmát” – írja egy elemzés. Ahogy egyre elérhetőbb a fejlett technika, úgy válik gyakoribbá a dramatizálás, az események utólagos eljátszása, a játékfilmesedés. Terjed a kreatív és kifejezetten narratív történetmesélés.
És aztán sok (jellemzően fiatal) rendező nem annyira dokumentátornak, mint inkább értelmezőnek tartja magát. A Libanoni keringő például – véli egy fesztiválszervező – pár évtizede elképzelhetetlen lett volna.
Ebben a reneszánszban a dokumentumfilm olyannyira áthágta eddig határait, hogy az ásítozós, öreg műfajnév (angolul is „documentary”) már nem is illik rá. „Nonfiction”, mondják angolul: nem-fikciós film. De film! A nagyjátékfilmek minden trükkjével, vizuális, intellektuális és érzelmi erejével. Csak épp a témája valóságos.
Nohát Rosi fütyül a trendekre. Ahol mások kreatívak, ő letesz egy kamerát és figyel. Ahol mások játékfilmes történetet faragnak, ő még a szimpla narratívát is kivágja. Mások értelmeznek, ő megszólalni se hajlandó.
De Rosi eleve a különleges témák mesterének tűnik. Előző filmje a kaliforniai sivatagban tengődő elesettekről szólt, akiknek semmi másuk nincs, legföljebb egy járművük és pár ruhájuk a perzselő ég alatt (Below Sea Level). Azelőtti filmje egy mexikói drogkartell kiugrott katonáját mutatta be, a bérgyilkosságok és kínzások mesterét – ugyanabban a szobában, ahol áldozatait meggyötörte és megölte (El Sicario, Room 164).
A Sacro GRA egy trendbe mégis illeszkedik: a karakterközpontú dokumentumfilmek (oké: nonfiction filmek) emelkedő vonulatába. De ide sem egykönnyen. Főszereplője nincs. Színészei sem. Szkriptje sem. Valódi példányai vannak.
Így, gondolattalanul, érzelmi hatóerő nélkül, egyetlen emberi vonásodra hat: a kíváncsiságra. De mert annyira igazinak tűnik, a kíváncsiságod is erősebb lesz. És mert annyira finom a humora, szépek a képei, meghökkentő az egész koncepció, a kíváncsiság el se múlik. Az emberkert végtelenül érdekes: a homo sapiens sapiens a legérdekesebb az animalia minden faja közül, és ahogy a megszállott biológus a zsizsikek pusztításáról lamentál, észre se veszi, hogy őt magát is úgy helyezi ketrec-kontextusba a kamera, ahogy az oroszlánt a rács.
