Akinek nincs indíttatása elolvasni néhány Isaac Asimov-könyvet, és látványos egyvelegre vágyik az 1992-ben elhunyt sci-fi apostol műveiből, az bizony alaposan megtalálja a számítását az Én, a robot című kasszazörgető játékfilmben.
Valamikor 1977-ben az orosz születésű guru egyik barátja már nekiveselkedett az alapmű vászonra vitelének, ám a szerző által fennen dicsért forgatókönyvből végül csak egy fényképes album lett.
A magas labdáért aztán a Dark Cityt és a Hollót is kivitelező Alex Proyas urgott fel, de ő már - sokak kárára - kevésbé ragaszkodott az eredeti szándékokhoz. Kitalált többek között egy Del Spooner nevű afroamerikai detektívet, más Asimov-írásokból is átemelt néhány motívumot, s a felhígult cselekmény okán a "... regénye alapján" című tételt "... sugalmazása alapján"-ra módosította. Persze ez önmagában nem baj.
A jövőbeli Chicagóban játszódó történet szerint a robotok tökéletesen beilleszkedtek az emberi társadalomba, bevásárolnak, kutyát sétáltatnak, és pokoli sebességgel szeletelik a répát a nagyi helyett. A fantasztikusan megrajzolt metropoliszban csupán egy embernek nem tetszik a kibernetika előretörése (ezért ő a főhős), a porszívót is gyanakodva méregető rendőrnek, aki ugyanakkor szemlátomást remekül érzi magát távirányítású autócsodájában. Sejtése a közröhej ellenére csakhamar beigazolódik a gonosz gépeket illetően, s gerillaharcához meglepő módon egy gyönyörű nőt is megnyer, aki géppszichológusként mindahhoz ért, amihez ő nem. Ők ketten szállnak szembe az ismeretlen hackerrel, akinek utasítására az addig szolgálatkész robotok piros fényben kezdenek úszni, és a három alaptörvény dacára kezet emelnek a készítőikre.
A lét és a teremtés eredetileg boncolgatott problémái helyett tehát egy ütésekben és üldözésekben bővelkedő kalandfimet kapunk az obligát laza szövegekkel, a balatoni kertmozitulajdonosok számára fájdalmas késéssel.
Jim Carrey vagy Robin Williams lenyűgöző színeváltozásaihoz képest Will Smith szilárdul kitart a keményvonalas Bad Boys-stílusnál, noha színészi képességei őt is többre predesztinálnák.
Hatalmasra izmozott figurája ezúttal is beéri két dimenzióval, bár egy totálkárosra tört kocsiból kikászálódva valóban kevés embertől hangzik hitelesen a jópofaság. Korunk gyermekének azonban bizonyára nem lesz ellenvetése, aki pedig mélységre, tartalomra vágyik, az kénytelen lesz kinyitni egy úgynevezett könyvet.
