Jankovics Marcellről eddig is tudhattuk, emelt fővel, messze távolba hatoló tekintettel járja igaznak hitt útját, büszkén és csökönyösen tárja elénk a már-már elfeledett ősi magyar regék és mondák, népmesék világát, mindannyiunk okulására. Don Quijote-i elszántsággal, dacolva minden aktuális rajzfilmes trenddel alakította ki néprajzi kutatásokból táplálkozó, ősmagyar motívumokat idéző saját, könnyen felismerhető, ám mégis többirányú utalásokkal teli, jelentésgazdag stílusát. Az első magyar "egészestés" rajzfilm, a János vitéz, a Fehérlófia, vagy a televíziós Magyar népmesék-sorozat örvénylő, vibráló háttereiben a kívül-belül kitárulkozó, összefonódó, egymásba átalakuló alakjai a kezdeti megrökönyödés után megszokottá, Jankovics Marcell jellemző stílusjegyeivé váltak. Művészi igényű, letisztult rajztechnikája elegyedik a költő hevületével és egy táltos révületben átélt látomásaival. Mindemellett kitartó művész, - persze, a rajzfilmkészítéshez köztudottan jóval az átlag feletti kitartás és türelem szükséges - legalább tíz éve készíti élete bevallottan legfontosabb, ha nem a fő művét, Az ember tragédiájának rajzfilmes adaptációját. E sziszifuszi alkotói folyamat 1999-ben mintegy két évre megszakadt, de csak azért, hogy elkészülhessen egy másik, hasonlóan monumentális animációs film, az Ének a csodaszarvasról.
Bizonyos, hogy a mesternek nem okozott nagy fejfájást ez az intermezzo, hiszen mindenképpen az érdeklődési körébe és eddigi tevékenységébe szervesen beépülő, gond nélkül beleillő szép és nagy feladat az ősmagyar eredetmítosz és a honfoglalás mondájának rajzfilmes megjelenítése. Szép és nagy feladat. Míg a korábbi évek nagy nemzeti opuszain számon kérhetünk sok mindent, történelmi hitelességet, művészi felelősséget, tehetséget, miegymást, ez esetben ez nem merülhet föl. Jankovics Marcell tehetségét, művészi felelősségét, elhivatottságát nem lehet vitatni, a műfaj és a téma nagyfokú szabadságot enged meg, és ő ezzel él is, sajnos csak részben. Talán az elmesélendő mesefolyam irdatlan mennyisége volt túlzott, talán a film elkészítéséhez szükséges idő (vagy pénz, bár azt nem hinném) volt kevés, valami nagyon sántít. Fel-felvillan néha az ismert és becsült Jankovics-stílus, de aztán érthetetlen módon minden átmenet nélkül folytatódik egy fantáziátlan, jellegtelen, giccses, alig-alig animált képeskönyvben, majd megint egy kis sziporka, aztán ismét a szájbarágós, Képes Bibliát idéző zsánerképek. Közben a gyönyörűbbnél gyönyörűségesebb történeteken suhanunk át szuperszonikus sebességgel, anélkül, hogy fogalmat alkothatnánk róluk, legalább. Az az alkotói koncepció, miszerint a történet(ek) előrehaladtával, a magyarság vándorlásával, fejlődésével, az idő teltével, ezeket mintegy követve változik a film képi világa és narráció nyelvezete, nem működik igazán. Bár, mondják, a tudás nőttével pusztul a szellem. Ebben a filmben is így megy ez. Röpke másfél óra alatt a táltosok, csodaszarvasok tündéri, mitikus világából beleröppenünk a fejlett (ezer évvel ezelőtti) Európa politikus, civilizált, földhözragadt unalmába. A fák lombja által az égboltból kimetszett szarvas látomásának felemelő költőiségét sajnos feledteti a később magyarok cselekedeteit néhol viccesen, néhol bántóan cinikusan kommentáló, középkori kódex iniciáléjában rejtőzködő tudálékos szerzetes, de azért ne bánkódjunk nagyon, Szörényi Levente ismert operamelódiáinak új, sámánisztikus remixei is erre buzdítanak, hiszen megérkeztünk ide, haza, ahol a felvett keresztség alatt békében és nyugalomban élhetünk szomszédainkkal, immáron ezer éve.
Egyszóval, szép, színes történelmi lapozó az ősmagyarság legendáiról, mindenkinek, de aki mindezt mégsem hiszi, járjon utána.
