Nem is tudom, mikor voltam ennyire dühös egy mozi után. Cristopher Paolini regénye nem hibátlan, mégis az egyik kedvenc könyvem, és nagyon kíváncsian vártam a belőle készült filmet, - amit részben Magyarországon forgattak - de ahogy kikerültek az első plakátok, már fenntartásaim voltak a szereplőválogatást tekintve. Aztán elkezdődött a várva várt film, és kezdtem egyre idegesebb lenni. Már a felvezető narrációt is teljesen értelmetlennek tartottam. Minek összefoglalni a történetet, amikor abban az az izgalmas, hogy minden részletre magunk jövünk rá? Ráadásul a szereplők is elmondják, és hát a telepátiát is nehéz mozgóképen megjeleníteni, így persze harmadszor is "elmondja" valaki a lényeget. Olyan, mintha egy elszúrt, fantasy-be oltott Colombo-t néznénk. Értem én, hogy a filmnek időben és képzelőerőben korlátozottak az eszközei - bár Peter Jackson azt hiszem a lehető legjobban oldotta meg ezt a problémát: három részben, kilenc órában, költségeket nem kímélve. Mégis az azért erős túlzás, hogy megcsinálják kb. minden ötvenedik oldalt, közben a történet az mindegy, majd inkább sokat időzünk a síró arcokon és végig csöpögős, unalmas "Ben Hur" zenét hallgatunk. A könyvet olvasva egy elhibázott, elkapkodott, karácsonyi lehúzásnak tartom az egészet. A történet lényege a főszereplő sárkány lovassá alakulása (aki 15 éves, nem 17 és ráadásul ne egy 19 éves, minden körülmények között jól fodrászolt fiú játssza!), különlegessége pedig a telepatikus képesség, amivel megérintik egymás elméjét lovas és sárkánya. Jó jó, de ezt nehéz megfilmesíteni - mondják. Akkor minek, ha nem megy?
