Az új Star Wars-filmre már az első pillanatokért érdemes beülni. Amikor az ismert logó berobban a vászonra, és felharsannak a fanfárok, az ember fején képzeletbeli sisak képződik, kisagyában eufórialabdacsok robbanak, és azonnal konvergencia-közeli állapotba kerül. Egyszerre öregedünk és fiatalodunk meg, ahogy az aktuális történet leírása - huszonöt évvel az őspremier után - sárga betűkkel beúszik a vászonra, majd eltűnik a galaxis mélyén.
Ez persze mind alapfelszerelés, de mi van a sűrűjével? A "Baljós árnyak" után az ember már nem lehet elég óvatos. Még egy Jar-Jar kvalitású figura, egy infantilis gungun-hadsereg, és egész generációk ábrándulnak ki a Jedi-családregényből. Nos, úgy tűnik, a sötét erők táplálta félelem alaptalan volt: George Lucas láthatóan sokat tanult az 1. rész kritikáiból. Az új epizód sokkal letisztultabb, a figurák jóval hitelesebek, a csúcsjelenetek tűzereje pedig minden eddig látottat felülmúl - sőt, még a hosszan elnyújtott szerelmi jeleneteket is feledteti.
Tíz évvel a "Baljós árnyak" történtei után, Anakin Skywalkerből, a felszabadított rabszolgagyerekből érett jedi-tanonc lett. Nem csak érett, de forrófejű is, ami már túlmutat az eddig ismert qui-gonos, obi-wanos hetykeségen. Bár ifjú főhősünk most még a jók oldalán küzd, a vaderi véna egyre erőteljesebben ütközik ki rajta. Nem elég, hogy az alapvető jedi-szabályt megszegve beleszeret Amidala királynőbe, egy egész tábort legyilkol, amikor édesanyja meghal a buckalakók fogságában.
Az elhatalmasodó gonoszt sajnos csak ilyen látványos akciókban lehet felfedezni, mivel az Anakint játszó Hayden Christensen inkább csak egy castingolt popsztárként funkcionál, mint karizmatikus színészként. Ő és az azóta nagykorúvá lett Natalie Portman (Padmé Amidala szerepében) is bravúrosan oldották meg a "mosolyogj és nézz a kamerába szerelmetesen!" típusú rendezői utasításokat, igaz Portman sokkal szebb, és legalább olyan jól harcol, mint Carrie Fisher Leia hercegnőként.
A néhol rágógumiszerűen elnyújtott szerelmi szál mellett sokkal izgalmasabb Obi-Wan (Ewan McGregor) küldetése, akinek Amidala szenátor merénylőit kell felderíteni. Itt aztán rengeteg régi-új jelenet visszaköszön: humoros kocsmai kitérő, fergeteges városi és csillagközi üldözések, na és maga a klónhadsereg felfedezése. Lucas digitális kép- és hangalkotói tudása és fantáziája nem ismer határokat: az aszteroid-gyűrűben felrobbantott nukleáris bombák detonációját még most is a gerincemben érzem. THX.
A végső fél órára tartogatott képhenger azonban mindezt felülmúlja. Hiába adagolták mesterien a film során a légifolyosók által felszabdalt metropolisz-látképeket, a klónbolygó őskáoszt idéző sötét viharát, vagy az Anakin lelki állapotát tükröző sivatagi pusztát, a sziklabolygón megrendezett végső csatajelenetek totalitárius képei igen súlyos pontot tesznek a film végére. A Köztársaság és a gonosz Szövetségiek összecsapása egy hatalmas arénában megrendezett gladitátorviadallal indul - Amidala, Anakin és Obi-Wan vs. három rút szörny -, később több száz lézerkardos jedi felmentő akciójává alakul, végül egy Yoda (generális) vezette leszámoló háborúban kulminál.
A jedik oldalán bevetett intelligens klónhadsereg hatékonyságát látva nem kétséges, hogy Lucas hogyan képzeli el a filmben feltűnően sokszor emlegetett demokrácia hatékony működését. A Leni Riefenstahl PR-filmjeit megszégyenítő erődemonstráció vagy Erő-demonstráció némileg árnyalja az Amidala által emlegetett - még a szerelmes pillanatokban is számonkért - demokratikus koncepciót. Így még a galaxis rendjét fenntartó Yoda sem élvezheti önfeledten a mindent átjáró Erőt, mi pedig ezt - az épülő Halálcsillag árnyékában - mélységesen megértjük. A 2. rész döntetlenül ért véget, itt csak a nézőklónok nyertek. Ők viszont sokat.
