A legendás játékfigurák, a G. I. Joe-k élőszereplős filmen csapnak össze legnagyobb ellenségükkel, a kobrákkal. A harc kellőképpen látványos és zajos, de nem okoz nyolc napon túl maradandó "sebeket" a nézőiben.
Kisszobából a nagyvászonra
A mai harmincas (kisebb részben: negyvenes) generáció (elsősorban: kisfiúi) gyerekszobai álomjátékainak számítottak a Transformers- és G. I. Joe Hasbro-játékok. Az első számú amerikai játékgyár-óriás termékei először a tévécsatornákon rajzolt formában izgatták a gyermeknépet, aztán a látványtechnika fejlődésével élőszereplős formában a nagyvászonra léptek. Előbb az alakváltó robotok (Transformers, Transformers: A bukottak bosszúja), majd ezúttal a szuperkatonák és szuperellenségeik (G. I. Joe - A kobra árnyéka).
Bábú vagy
Le kell szögeznünk, egy olyan mozitól, amely nem is olyan kendőzetlenül az ezerkilencszázhatvanas évek óta forgalmazott "játékmatuzsálemek", a G. I. Joe-katonák iránti kereslet serkentését tűzte célul, nagy jellemábrázolást, színészi mélységet nem szabad elvárnunk. Ennek megfelelően a főbb figurák alakítására egyfajta "pótlékok" is kiválóan alkalmasak, mint például Duke szerepében az ifjú Brendan Frasertől megszokott naiv bajtársiasságot és hősiességet (lásd: A múmia) kölcsönző Channing Tatum (aki egyébként manapság Hollywood egyik legkelendőbb ifjú csillaga: Step Up, Micsoda srác ez a lány!, Bunyó), vagy a Kioldóként megjelenő Marlon Wayans, aki a vicces-vagány színes bőrű legény Will Smithtől ismert típusát (A függetlenség napja) hozza. S igaz, hogy a személyes testre tapadó fekete ruházatú bombázó-kedvencünk Kate Backinsale (Underworld 1-2.) - na meg Charlize Theron (Aeon Flux) -, Sienna Miller is éppolyan vonzó jelenség. Hogy mennyire mellékes a személyes színészi jelenlét, az adott karakterhez való humán adalék, arra - talán a - legjellemzőbb, hogy legpontosabb "játékkal" Ray Park (a közismert harcművészeti koreográfus, a Star Wars I. rész: Baljós árnyak Darth Maulja) szolgál, akinek az arcát egyetlen egyszer sem láthatjuk, a filmben egyetlen egyszer sem szólal meg. De hát minek is? Jól rúg, és kész.
A játékmester
A - nevezzük így - termékfilmet Stephen Sommers rendezte, akire vélhetően azért is bízták a vezénylést, mert A múmia-trilógiával (különösen az elsővel és némiképp a másodikkal) bebizonyította, hogy értően tud életet lehelni halott műfajfilmekbe, mert a kalandos cselekményszövés mellett nagyadag humorral és jókora (és jópofa) iróniával él (ebben a filmjében talán önmaga előtti tiszteletadásként vagy babonaságból epizód-, illetve cameo-szereppel kínálta meg Frasert és trilógiája gyolcsba burkolt egyiptomi démonát, Arnold Vosloo-t). Most azonban sajnálatosan mindez hiányzik. Sommers - társ-forgatókönyvíróként is - elsősorban arra koncentrált, hogy főleg látványában - ami teljességgel hibátlanul is "működik" - a G. I. Joe-univerzumba beavassa a területen tájékozatlan mai tinédzsereket, a saga alapszálait lefektetve pedig későbbi folytatásokra biztosítson lehetőséget.
A játékterep-asztal
Merthogy mindegyik bábu az asztalra került, aki számít. Hawk tábornok (Dennis Quaid), aki az elit katonákból álló, csúcstechnikai fegyverekkel és eszközökkel a világuralmat célzó kétkulcsos fegyverkereskedő, Destro (Christopher Eccleston) és kobrái ellen - akiknek a Kapitányát Joseph Gordon-Levitt alakítja - harcol, Duke (Tatum), meghasonlott szerelme, A bárónő (Miller) és barátja, Kioldó (Wayans), Kígyószem (Park), Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), Shana "Scarlett" O'Hara (Rachel Nichols), illetve Viharárny (Byung-hun Lee), Zartan (Vosloo) - és így tovább. Miközben kapunk némi minimál-előtörténetet, miszerint kiderül, hogy a közeli kapcsolatok (barátságok, szerelmek) szülik a gyűlöletet, a lényeg, hogy minden összeállt, hogy a játékasztalon tologassuk a figurákat.
Kinek ajánljuk?
- Akik szerint a film a szem rágógumija.
- A harmincas apukáknak, akik a játszótéren G. I. Joe-knak álmodták magukat (és akik titokban ma is He-Man eljövetelére vágynak).
Kinek nem?
- A kidolgozott karakterek és történetek kedvelőinek.
- Akik inkább az Én kicsi pónimat szeretik.
5/10
