Daniéle Thompson ötödik nagyjátékfilmje családi perpatvarral vegyített tévedések vígjátéka, mely egy francia-zsidó testvérpár ellentétéről és kollektív famíliájáról ad életképet. Ezek után hol van Shakespeare? Sehol, de ez nem probléma. A film elsődlegesen szórakoztatni akar, amit nagyrészt véghez is visz.
Az egyik testvér, a hegedűművész, kissé diktatórikus, zsidó hagyományok szerint élő értelmiségi Zef (Eric Elmosino) autóbalesetben elveszti feleségét. Pont ezzel egy időben testvére, a materialista, világias üzletember Roni (Kad Merad) férjhez adja lányát. Mikor Zef felesége hullájával együtt betoppan az esküvői készületekbe, sokéves rendezetlen konfliktusok kapnak ismét lángra a két egymástól eltávolodott fivér között, nem is beszélve a többi családtag rétestésztaként bonyolódó viszonyairól.
Van itt minden, véletlen találkozásoktól és egymásba szeretésektől kezdve (persze olyanok között, akiknek nem lenne szabad) a nagyhangú olasz mátriárkáig (Monica Bellucci), a dögös-vörös nővérkéig vagy a szenilis vénkujon nagyapáig. Azonban ahelyett, hogy egyetlen nagy eseményre korlátozódna a narratíva, egyetlen helyszínen és szituáción belül kirobbantva a poénbombákat és családon belüli feszültségeket, több fontos életeseményt kísérhetünk figyelemmel. Ezzel a karaktereknek nagyobb mozgástér jut (többük még túl is nő alapvető sztereotípiáján), másfél óra erejéig szívesen látott ismerősökké válnak, a filmet melegszívű és vicces családi krónikává/kórtörténetté alakítva.
A film humora nagyrészt kiműveltebb, mint a piacvezető tengerentúli vígjátékoké, még amellett is, hogy itt szintén érvényesül az aranyszabály: ha vígjátékban meglátunk egy terhes nőt, tudvalevő, hogy előbb-utóbb valakit le fog hányni. Nem is beszélve a szintén klasszikus „mentőhívásig akad a torkomon az étel”-gagről. Ezeket a ballépéseket leszámítva a humor oroszlánrészét valóban nevetést gerjesztő párbeszédek és szituációk adják, ahol a szellemes megjegyzések, némi trágárság és a tetőfokra hágó társasági szorongások viszik a prímet.
Thompson archetipikusan franciás-ízű kifinomultsággal rendez, minden szép és letisztult (ha vizuálisan kissé konzervatív és jellegtelen is), szereplőit nem egyszer mutatja totálképekben, anélkül, hogy hallhatnánk, pontosan mit beszélnek, és gyakran hagyatkozik színészei kommunikatív testbeszédére, mind a humor, mind a dráma fokozásánál.
Leengedett vállú baktatás, romantikusan vágyódó, vagy szomorú arcok, közös történetekkel terhelt cinkos összenézések. Elmélkedések közös és egyéni életutakról, családról, melyekben felcseng némi ráció, de sosem annyi, hogy a film súlyosabbá váljon. Szándékos egyensúlyozás ez a felszínen, porciózva melegséget, humort, romantikát, dühödt konfrontációkat, családi anekdotákat, mindenre annyi figyelmet szánva, hogy tisztelettudóan elégítse ki a nézői igényeket.
Ebből következik, hogy a tökéletesen kiszámítható végső konfrontáció, ahol szinte mindenki megbánt mindenkit, tipikussága mellett hiteles érzelmeket is felvonultat, ráadásul ekkorra a formula már sikeresen életbe lépett: nem csak várjuk, akarjuk is a happy endet. Először nevetünk kínunkban, majd frusztrálódunk, végül meghatódunk. Mindezt életet utánzó organikussággal, egyik pillanatról a másikra. Jóleső limonádé a St. Tropez-ban történt. Feledhető, de kellemes ízű filmélmény, amibe egyszer bele lehet kóstolni.
