Képzeljük el, milyen lenne, ha a Superman-filmek főhőse nem a röpködő izompacsirta, hanem annak esküdt ellensége, a kopasz Lex Luthor lenne. Ha ez megvan, akkor bújtassuk Supermant Elvis-jelmezbe és nevezzük Metroman-nek, Luthor-t pedig fessük kékre és hívjuk Megaagynak. Rendszeres időközönként kevergessük meg kettejük történetét, és máris kész egy újabb hollywoodi egészestés animáció. Ezzel a meglehetősen egyszerű recepttel dolgozik a Megaagy, a fűszerezést mégis nagyon jól eltalálták.
Mit csinál a gonosz, ha nincs többé jó, aki ellen harcolhatna? Ezzel az alapkérdéssel szembesül a néző a film expozíciója után, melyre azt a választ adhatjuk bármiféle poén lelövése nélkül, hogy mindegy, mert az összes húzása mosolyfakasztó. Megaagy ugyanis – nevével ellentétben – egyáltalán nem okos, hanem az a tipikus szerethető lúzer figura, aki bármibe kezd, valami mindig közbejön. De még mennyi minden! A film az első perctől kezdve azzal játszik, hogy megalapoz egy szituációt, amit aztán épp az ellenkezőjére fordíthat. Jó és gonosz ilyen sűrű, rendszeres időközönkénti keveredése, szerepcseréje szokatlan lehet még a folytonosan csőbehúzós krimiken nevelkedett befogadó számára is. Az átlagnéző meg csak kapkodja a fejét a sok 180 fokos fordulat láttán, amiből tényleg olyan sok van a filmben, hogy a végére akár unalmassá is válhat.
Fejkapkodás azonban a 3D-s kivitelezés miatt is elképzelhető, melynek lényegére lassan kezdenek végre rájönni az álomgyár iparosai. A Megaagy ugyanis nem csak olcsó parasztvakításnak, nézőcsalogató reklámfogásnak használja a térérzet kitágítását (mint például Tim Burton legutóbbi mozija, az Alice Csodaországban). A gigantikus nagyvárosi épületek között röpködő hősök és zuhanó tárgyak ugyanis megteremtik azt a mélység és magasság kettősségét kiaknázó érát, amiben a 3D technika használata nagyon is indokolttá válik.
Térsíkok tekintetében tehát viszonylag jól teljesít a film, ugyanez azonban már nem mondható el a hangról. Feltűnően zavaró és már-már idegesítő, hogy minden bizonnyal azért töltötték meg a filmet egymás után felcsendülő slágerekkel, hogy a moziból kiballagó néző egyből a filmzenealbumot kezdje keresni a lemezboltok polcain. De hát ez van, úgy látszik, a recept még mindig ugyanaz: Egy (animációs) családi filmben legyen sok zene, poénok, kerüljön bele az elmaradhatatlan romantikus szál, és máris eladható.
És persze ne feledkezzünk meg az utóbbi időben divattá vált, szuperhősös filmek újraértelmezését célul kitűző törekvésről sem, mely úgy látszik, ezennel animációs berkekbe is begyűrűzött. Ez azonban egyáltalán nem baj, hiszen a végeredmény egy nagyon közönségbarát, rendkívül szórakoztató mese, mely egyáltalán nem csak gyerekeknek szól.
