Eszeveszett birodalom

Walt Disney 1923-ban készítette el első animációs filmjét, és 1927-ben alapította meg saját stúdióját. Akkor ő volt a rajzfilm úttörője, műfajának megalkotója, minden animációs rendező elsőszámú példaképe.

A Disney stúdió mára hetvenhárom éves lett tehát, időközben többször megújult és sok emlékezetes pillanatot szerzett a világ mozinézőinek, és az animációs film birodalmának nyelvén a "profi", a "látványos", a "sablon" és az "unalom" szavak szinonimájává vált.

Jelen alkotás változtatni látszik ezen, és vagy egy új irányvonal első darabját, vagy egy egyszeri meglepetést ünnepelhetünk benne, de mindenképp más, mint az eddigi édeskés maszlag. Ne várjunk azért radikális forradalmat, csak egy jól megírt, egyszerű történetet, frappáns, pergő dialógusokat, elnagyolt, vicces, karikatúraszerű figurákat és rengeteg humort: profi módon, hosszan kibontott, soká lebegtetett klasszikus gegeket, hasraesős helyzetkomikumot, pazar szóvicc-bokrétákat, abszurd és nonszensz humort és a legfinomabb önreflektív humort, amikor a hős és/vagy az alkotó kiszól a filmből és idejekorán felrázza a nézőt, még jóval azelőtt, hogy a figyelmének eszébe jutna lankadni egy kicsit.

A film egészéhez méltóan, az alapul szolgáló történet is kellőképpen bohókás: Cuscót, az amúgy léha és kelekótya fiatal királyt nem túl eszes ellenfelei tévedésből lámává változtatják, ahelyett, hogy eltennék láb alól. Egy jószívű paraszt a gondjaiba veszi a beszélő és kissé ütődött lámát, és segít neki visszakerülni a trónra - alkalmasint emberi formában. Van még a mesében csúnya, anorexiás banya, aranyszívű, szórakozott, kigyúrt szépfiú, önérzetében érzékeny mókus, élethűen idétlen gyerekek és élethűen gondterhelt, gyakorlatias és elnéző anyuka.

Az egész, úgy ahogy van nagyon szórakoztató. A kötelező betétdal az elején ugyan rettentő unalmas (ez is már hagyomány), de legalább rövid, utána pedig már nincs alkalma a nézőnek unatkozni - főleg, mert nevet.