A mesterséges intelligencia témakörét feldolgozták már számtalanszor a filmkészítők (Chappie, Szárnyas fejvadász, A.I. – Mesterséges értelem, Battlestar Galactica), de ilyen formában még sohasem láthattuk. Az Alex Garland által megálmodott android nem hasonlít egyik robotra sem, amit eddig filmben ábrázoltak. Igazából az Ex Machina nem hasonlít egyetlen sci-fi-re sem amit idáig láthattunk. Sőt! Továbbmegyek, ez az alkotás egy mérföldkő a tudományos-fantasztikus filmek között.
Caleb (Domhnall Gleeson) programozó egy internetes óriásvállalatnál. Megnyer egy versenyt, amelynek díja, hogy eltölthet egy hetet Nathan Bateman (Oscar Isaac), a cég vezérigazgatójának privát hegyi nyaralójában. Ám megérkezésekor rájön, hogy Nathan valójában egy különös és lenyűgöző kísérletben való részvételre választotta ki: kapcsolatba kell lépnie a világ első mesterséges intelligenciájával, amely egy gyönyörű robotlány testében lakik. Feladata, hogy megállapítsa Ava (Alicia Vikander) rendelkezik-e öntudattal vagy csak egy gép, ami a programját követi.
Az alaptörténet talán nem tűnik túl eredetinek, de ami kibontakozik belőle az egyszerre zseniális és egyben mérhetetlenül nyugtalanító is. Olyan kérdéseket boncolgat, amit eddig egyik „robotos” film sem tett fel. Nem csak azt boncolgatja, hogy egy mesterséges létforma hogyan és mivé fejlődik, hanem azt is, hogy mi emberek mivé válunk aközben, hogy Istent játsszunk. És, hogy ezzel a hasonlattal éljek: ha Isten saját képére formálta az embert, és az minden jó szándéka ellenére mégis tökéletlen lett, milyen lehet egy robot, akit egy ilyen tökéletlen teremtény alkotott? Van-e választási lehetősége és él-e vele, hogy ne az emberi gyarlóságot kövesse, hanem felülemelkedve programján és „teremtőjén” az evolúció egy következő állomása legyen?
A film a nagyon erős filozófikus felütés mellett, lecsupaszítva és kegyetlen őszinteséggel mutatja be az emberi kapcsolatokat. Mindenki valakinek a játékszere, kölcsönösen kihasználják egymást, hogy elérjék céljaikat, senki sem az, akinek mutatja magát, mondhatni mindenki piszkos játékot játszik. Nathan képtelen megbirkózni saját zsenialitásával, és azzal a tudattal, hogy senkivel sem oszthatja meg, hogy mit alkotott. Egyedül él egy üvegkalitkában, mindentől és mindenkitől elzárva. Épp ezért jön neki kapóra Caleb, aki előtt Istent játszhat, és saját önigazolását láthatja benne. Oscar Isaac játéka egyszerűen fenomenális, egy röpke 1,5 perces jelentben képes úgy ábrázolni az emberi totális őrületet, hogy azt sohasem fogjuk elfelejteni.
Domhnall Gleeson tisztességesen játssza el a rá osztott szerepet: a naív, hős szerelmes típusú karaktert. Caleb meg van győződve róla, hogy Ava már, több mint egy robot: személyiség, aki érzelmekkel rendelkezik. Kettejük kapcsolata már-már szürrealitásba hajló irányt vesz: gyengéd érzelmeket kezdenek táplálni egymás iránt. Itt felvetődik még egy nagyon érdekes kérdés: képes egy robot valóban szeretni vagy csak színleli ezt az érzelmet? Honnan tudja mi a szeretet, ha soha senki sem szerette? Megfordítom a kérdést: Egy ember képes szeretni egy robotot vagy csak az ismeretlen vonzza, amiről tudja, hogy valószínűleg sohasem kaphatja meg?
Az Ava-t megformáló Alicia Vikander mellett még a zseniális Oscar Isaac játéka is elhalványul (pedig aztán ő is belead apait-anyait). Ennyire erős női karaktert régen láttam filmben. Tökéletesen formálja meg a gyermekien kiszolgáltatott és egyben ébredező szexualitását bontogató Ava-t. Jelenléte annyira szuggesztív a vásznon, hogy a nézőben ő hagyja a legnagyobb nyomot. Elhisszük, hogy ő nem „csak” egy robot, hanem már több annál. Önálló létforma, aki arra vágyik, hogy valaki kimentse a szobából, ahová bezárták. De mihez kezd majd ezzel a szabadsággal, ha nincs semmilyen tapasztalata a kinti világról, nincs értékrendje, és nem érti a különbséget jó és rossz között?
A remek forgatókönyv és színészek mellé, párosul még egy egyedi klausztrofób, nyugtalanító hangulat is, amitől sokáig nem lehet szabadulni. A látványvilág is remekül alátámasztja a film mondanivalóját. Zárt terek, steril szobák, semmi egyediség, semmi figyelemreméltó, kivéve Ava-t a robotot.
Az Ex Machina nagyon sok kérdést tesz fel, de kevésre ad választ, ami nem baj, mert így lehetőséget kapunk egy kis agytornára. Alex Garland tiszteli annyira nézőt, hogy nem rágja a szájába a mondanivalót, hanem hagyja, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedjünk nyugtalanító víziójában. Remek sci-fi és egyben briliáns pszicho-thriller is, amely egy emlékezetes, már-már Kubrick-ot idéző fináléban teljesedik ki.
A film sajnos nem kerül a haza mozikba, így már csak a Titanic Filmfesztivál keretein belül van lehetőség megtekinteni Április 15-én (szerdán) 19:00 órakor az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
