Neill Blomkamp megrendezte négy évvel ezelőtti elsőfilmjének hollywoodiánus változatát: az Elysium – Zárt világ ugyan csupán tisztes középszer, szemmel láthatóan némi alkotói megalkuvás és hathatós stúdiókontroll eredménye, de a sci-fi idei mezőnyéből még így is kiemelkedik.
Neill Blomkamp négy évvel ezelőtti rendezői debütálása igen meggyőzőre sikeredett. A District 9 lenyűgöző zsonglőrködés volt a különböző hagyományokkal: az áldokumentum és A léggyel fémjelzett testhorror kevercseként indult, hogy aztán feszes akcióthrillerként fejeződjön be, mindeközben pedig a science fiction legfontosabb témáit is érintette. Szó sincs arról, hogy Blomkamp bármilyen módon megújította volna ezeket a zsánereket, ám azt bebizonyította, hogy valamennyihez értő kézzel képes nyúlni. Történetmesélői adottságai és stílusérzéke egy bátor és független alkotóról árulkodtak. Nem csoda hát, hogy második munkáját nagy várakozás előzte meg, bár azt már kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy Blomkamp jelentős kompromisszumokra kényszerül, ha a független szcénából Hollywoodba igazol majd. E sejtések pedig beigazolódni látszanak: az Elysium – Zárt világ korántsem említhető egy lapon a mai álomgyári átlaggal, csak éppen az a lelkesedés és merész kísérletező hajlam nincs meg benne, ami a District 9 sikeréhez hozzájárult.
Pedig a két film története számos ponton egybevág: a főhős, Max (Matt Damon) ezúttal is egy véletlen baleset áldozata lesz – halálos dózisú sugárzás éri –, és ahhoz, hogy megkaphassa az ellenszérumot, a jövő lepusztult Los Angeleséből el kell jutnia Elysiumba, a kiváltságos kevesek paradicsomába, ahol az anyagi jólét és a technikai fejlettség már az egeket ostromolja. Szövetkezik hát egy csempészbandával, amely vállalja, hogy segít neki, ha cserébe Max adatokat lop el egy nagyhatalmú oligarcha (William Fichtner) agyából. A művelet sikerül, azonban Elysium fegyveres alakulatai üldözni kezdik Maxet, akinek mellesleg még gyermekkori barátnőjéről (Alice Braga) és annak kislányáról is gondoskodnia kell. Jól látható tehát, hogy itt is egy határhelyzetbe sodródott férfi menekülése köré szerveződik a cselekmény. A különbség annyi, hogy a hős most nem két ellenséges faj, hanem két társadalmi kaszt között ragad. És tulajdonképpen ez a forrása a problémáknak. Ugyanis míg a District 9 hiteles és árnyalt képet rajzolt a két civilizáció párbeszédéről, addig az Elysium társadalomkritikája iskolás szinten reked. Ez a kétosztatú világ tökéletesen fekete-fehér: az űrbéli falansztert a szívtelen katonai arisztokrácia képviselői lakják, akik kivétel nélkül egy tömbből faragott, gyűlöletes alakok, míg a Földön nyomorgók nemes szándékú népség, és ha bűnöznek is, akkor is csak kényszerből teszik. A miliőrajz túlságosan is jól ismert szabványok szerint alakul, valódi szociális érzékenység híján Blomkamp a sablonok nyelvén fogalmaz, az Elysium társadalmi üzenete tehát zsebkendőnyi mélységű, és végső soron teljesen érdektelen is.
Ez a produkció már inkább csak akcióthrillerként érdemel említést. A rendező továbbra is kitűnő stiliszta: akciójelenetei, ha sokszor túlvezéreltek is, kivételes kegyben részesítik a látvány szerelmeseit. Szinte teljesen mentesek a manapság divatos lassításoktól, a szapora vágások is csak néhol csorbítják hatásukat, a dinamikájuk pedig egészen kivételes. Idén pedig ez is nagy szó, hiszen a sci-fi ebben az esztendőben elég harmatosan teljesít (lehetne sorolni a példákat a Feledéstől A Föld utánig), Blomkamp stílusából viszont annak ellenére is árad valamiféle megnyugtató profizmus, hogy szemmel láthatóan meg kellett kötnie a maga keserű kompromisszumait a stúdióval, s a tisztes iparosok gondolkodásmódját kellett magáévá tennie. Ennek megfelelően a történet is kellően optimista véget ér, s a zárlat patetikus időmontázsára már egyenesen a giccs árnya borul. Mindez azonban már az elején gyanítható, Hollywood nem mer bátran hozzányúlni ehhez a témához, még egy ilyen rendezővel sem.
Beszédes, hogy a mindössze 30 millióból készült District 9 négy évvel ezelőtt szebb nyitóhétvégét produkált, mint a 115 milliós költségvetésű Elysium. A szakma és a publikum egyértelműen érzi, hogy ez a munka visszalépés Blomkamp pályáján. Egy színvonalasabb évben valószínűleg a közönséges hollywoodi átlagdolgozatok sorsára jutna, ezekben az ínséges időkben viszont ez a film is elfogadható szórakozási lehetőséget kínál.
