Az Oscar-díjas Roberto Benigni folytatja morbid filmjeinek sorát, a vicces koncentrációs tábor után itt a vicces Irak. Persze igazából se a koncentrációs tábor, se Irak nem vicces, csak Benigni, de ő is csak azoknak, akik bírják az ilyen csetlő-botló, idétlen lúzereket.
Az olasz Gálvölgyi Jánost lehet szeretni és lehet hidegrázást kapni tőle, mindkettő jogos érzelem. Berlusconi fő kritikusa mintha kifejezetten gyúrna a halál idegesítő pojáca arany plecsnijére, de mégsem kapja meg.
Otik Irakban
A Tigris a hóban című filmjében igazi anyaszomorítót játszik, Attiliót, egy élhetetlen költőt, aki éjjel-nappal egy elérhetetlen nőről álmodozik. A ropilábú Benigni álmaiban vitorlavászon boxerre vetkőzve a csodaszép Vittoriát (Nicoletta Braschi) kíséri az oltárhoz, de a szertartás soha nem jut el az igenig.
A költő nappal sem kevésbé életrevaló, a lakásába tévedő denevért verssel próbálja meg kiimádkozni és háton fekve fetreng tanítványai előtt. Aztán, amikor megtudja, hogy szerelme halálos betegen fekszik egy iraki kórházban, hirtelen valódi és kézzel fogható tettekre lesz képes. Hiába, a szélsőséges helyzetek még az ilyen Otikokból is embert faragnak.
Attilio sértetlenül bejut a szétlőtt Bagdadba, ahová már a Vöröskereszt sem mer bemenni. Bombák robbannak a feje körül, aknamezőre téved, legjobb barátja és költőtársa, Fuad (Jean Reno) öngyilkos lesz, kis híján lelövik, mert öngyilkos terroristának nézik az amerikaiak, de Attilio csak bukdácsol, tevegel előre és hihetetlen életszeretetével leküzd minden akadályt és megmenti Csipkerózsikája életét.
Az élet szép Irakban is
Mindez persze iszonyú banális, giccses és idegesítő is lehetne, de valahogy mégsem az. És nem azért, mert ez a film ? ahogy "Signore Bean" elhitetni szerette volna ? háborúellenes kiáltvány lenne.
Ebben a moziban napjaink legvéresebb háborúja éppúgy festett díszlet, mint a koncentrációs tábor volt Az élet szépben. Nincsenek benne szétszaggatott testek, vértócsák, Szaddám Huszein pedig nem véreskezű diktátor, hanem csak egy lefejezett szobor, akinek duci fején üldögélve jólesik az ezeregy éjszaka meséiről csevegni.
Benigni nem bagatellizálja el az eseményeket, hanem egyszerűen tudomást sem vesz róla; úgy dehumanizálja a véres múltat és a jelent, hogy természetessé teszi. Természetes, hogy az emberiség időről időre egymásnak esik és az is, hogy a pokolban a szeretet és a humor az egyedüli erőforrás.
Szabadság, szerelem
Bár könnyű lenne a történetből kiolvasni, hogy a színész-rendező amolyan forrófejű forradalmár módjára verseket dugdos az ágyúk csövébe, még ez sem igaz. A filmben szerelmes vers rengeteg, de Bush-ellenes mondat csak egy hangzik el: Attilio és Faud azon kesereg, hogy a világ legősibb egét, ami alatt Bábel tornya épült, és a világ megannyi csodás nyelve megszületett, most bemocskolják.
A háborúellenes kiáltványnál ugyan sokkal kevésbé emelkedett, de sokkal szeretnivalóbb az a változat, hogy Roberto Benigni egy igazi, klasszikus, de mégis modern, könnyes, nevetős romantikus filmben akart köszönetet és hálát mondani az imádott nőnek, Vittoriának, akit felesége, Nicoletta Braschi játszik.
