Becsapós a cím, ám ez alkalommal nincs baj, hiszen egyrészt, az eredeti tükörfordítása, másrészt pedig az általa sugallt lírai, melankolikus hangulat tökéletesen passzol e kitűnő, kortárs, ám mégis igen hagyományos orosz filmhez.
Itt van az ősz...
A nyár utolsó napjait tölti a film két szereplője egy hajdan fontos szerepet betöltő, mára azonban elavult, világ végi, sarkvidéki meteorológiai állomáson. Nem szép ez a nyárutó arrafelé, az ősz hamar beköszöntő fuvallatai pedig kifejezetten kellemetlenek. Egy sarkkörön túli nyár elöltéséhez nem szükséges panamakalap, fürdőgatya és pálmafás Hawaii-ing, strandpapucs, esetleg egy komoly UV-szűrős napszemüveg, hiszen arrafelé kizárólag a nap jelenléte és vakító sugárzása az, ami a nyár "nyárjellegét" jelenti. A nyár kizárólag a világosságot jelenti itt. Meleg szinte kizárólag a szaunában van, ha befűtik (illetve a nem messzi domboldal tetején lévő izotóp-jeladóban, ahogy azt látni fogjuk). A kánikula azt jelenti, hogy éppen nem fagy. A szél állandóan süvít, ha nem orkánerővel tombol s mindig északról. Kietlen, emberi életre szinte tökéletesen alkalmatlan, rideg vidék ez, ahol az állomás két lakója tengeti hátralévő napjait, míg megérkezik a beígért hajó értük. Két pasas, egy fiatal frissdiplomás és egy tapasztalt öreg meteorológus pergeti ott eseménytelen, ritkás rutinok darálásából álló hétköznapjait. A kietlen vidéken egy-egy kósza jegesmedve jelenti szinte az élet egyetlen jelét, ám az is inkább csak fenyegető veszélyek számát növeli.
A tapasztalatlan, zöldfülű ifjú és a rutinos, viharedzett öreg
[img id=246316 instance=1 align=left img]Az embertelen vidék érzékletes színteréül szolgál az Így ért véget a nyaram című film valódi lényegének, a két szereplő konfliktusának. Szergej, az idősebbik, tapasztalt régi meteorológus, abból az időből, amikor még nem nagyteljesítményű számítógépek állították elő az időjárás-jelentéseket a műholdak adatai alapján, hanem a világon, így az óriási Szovjetunióban is, pókhálószerűen elhelyezkedő meteorológiai állomásokon kézi műszerekről leolvasott számsorokból következtették ki fehérköpenyes tudósok, hogy milyen idő várható a jövő héten. Ezek az állomások olykor lehetetlen helyekre települtek, ám ott is kellett valakinek szolgálatot teljesítenie, az adatokat levennie és továbbítania. A cudar körülmények annak idején még emberéletet is követeltek, a világ végén dolgozó meteorológusok pedig igen kemény emberekké váltak. Pavel, a fiatal srác, aki itt tervezte eltölteni nyarát, Szergej tökéletes ellentéte. Felelőtlen, minden huszonéves, hebehurgya, fülén állandóan fejhallgatóból üvölt a zene, szabad idejét pedig videojátékokkal üti el. Szergej számára első a szolgálat, azonban azt is megtanulta, hogyan csippentsen le szolgálati idejéből magának, hogy családjára gondolva, halat fogjon, ami kiszárítva messze élő feleségének kedvence.
Nincs kegyelem?
Aleksey Popogrebskiy rendező a főcím feszes gitárzenéjén és a világsztár-képességekkel rendelkező Grigoriy Dobryginen (Pavel) kívül nem sok nézőbarát effektet vonultat fel igazi oroszos ráérősséggel, jó két órára engedett filmjében. Végig két embert látunk. Kettejük ritkás, szinte tőmondatokból álló, személytelen dialógjait, ha nem éppen az egyetlen kommunikációs eszközön, az öreg rádión, akadozó vételben leadott hosszas számsorokat hallgatjuk. A helyszín embertelen, üres, élettelen. Lehetne akár a világűr is, egy sodródó űrhajóban, vagy egy üzemképtelen halászbárkában a viharos óceánon. A film kitűnő operatőre, Pavel Kostomarov érzékletes, csodás képekben közvetíti e táj rideg kíméletlenségét, amely természetéből fakadóan életellenes. A két férfi egymásrautaltsága ebben a fakó, hideg, fehér, kék és szürke árnyalatait variáló, vízszintes sávokból álló, geometrikus világban még egyértelműbbé válik. A Dobrygin által kitűnően alakított fiatal Pavel (vagy Pasha) tétova, határozatlan gyávasága kettejük fagyos, törékeny kapcsolatát robbantja szét, így a film a mogorva, így igen veszélyes természetűnek tűnő idősebb Szergej (Sergey Puskepalis) reakcióinak köszönhetően szinte thrillerbe fordul. Nem is rosszul, bár a film alapvetően lassú ritmusú, a feszültség mégis úgy nő, mintha egy valódi thrillert néznénk – a rendező (és író) Popogrebskiy pedig úgy mesél, mint a legnagyobbak. A két karakter személyisége a kevés elhangzó szó ellenére is plasztikus, konfliktusuk pedig valódi, köszönhetően az író által megírt különös szituációnak és a két kiváló, méltán elismert színészi alakításnak. A történet különös fordulataival még bizonyos környezetvédelmi jellegű felhangokat is csempész a filmbe, melyek bár igen meghökkentőek, mégis szervesen beleépülnek. A végkifejlet furcsa, egyszerre optimista, mégis melankolikus, igazi oroszos feloldása pedig az egész filmet kimenekíti a thriller műfaji sablonjaiból, hogy egy erősen kultuszgyanús, kitűnő filmet eredményezzen. Igazi, lebegős, világvégi ambient mozi az Így ért véget a nyaram, melyről simán eszünkbe juthat (sok egyéb filmes allúzió mellett) akár a Solarist alkotó Tarkovszkij is, aki ha ma lenne fiatal, talán éppen ilyen filmeket csinálna...
Kinek ajánljuk?
- Akinek egyszerre "jött be" a klasszikus Moby Dick, John Carpenter "Dolga" és Ridley Scott "nyolcadik utasa", Tarkovszkij Solarisával és Tarr Béla Sátántangójával.
- Aki valamilyen perverz szenvedély okán vonzódik a jeges, süvítő szélhez, és más sarkvidéki specialitásokhoz.
- Aki szereti azokat a mélabús orosz filmeket, amelyben igazi férfiak viselkednek igazán férfiasan.
Kinek nem?
- Akik szerint jó volt átnevezni a Moszkva teret.
- Aki utálja a hosszú, orosz filmeket.
- Aki nem bír marsbéli tájban két embert nézni, két órán keresztül.
9/10
