Fanyalgás

A disztópikus tiniregények divathullámát meglovagolva megérkezett a mozikban Veronica Rorth A beavatott-trilógiájának második része is A lázadó. hangvétel maradt, a logikátlanságok száma azonban nőtt.

A folytatás – méltón az első részhez – tisztes iparosmunka, s mint ilyen, nem igényel művészeket. Nem csoda hát, hogy a rendezői székben Neil Burgert a romantikában és akcióban (Az időutazó felesége, Red, R.I.P.D. – Szellemzsaruk) egyaránt járatos Robert Schwentke könnyedén váltja – ugyanolyan könnyedén, ahogy a forgatókönyvírók, az operatőr, a vágó és a zeneszerző  posztján is csere történik. A végeredmény azonban kielégítően illeszkedik elődjéhez – még ha ez azt is jelenti, hogy a folytatás sem rosszabb az átlagos tinifilmeknél.

A sztoriban Tris (Shailene Woodley) és Négyes (Theo James) immár felfedve elfajzottságukat menekülnek a Műveltek hidegvérű vezetője, Jeanine (a jéghideg Kate Winslet) elől. Kényszerű szövetséget kötnek a csoporton kívüliekkel, ahol négyes anyja (Naomi Watts) nagyratörő terveket sző a rendszer megdöntéséről. Jeanine egy különleges dobozt őriz, melynek kinyitásához egy elfajzottra van szüksége – nem is sejti, hogy az Alapítók üzenete, melyet a doboz rejt, alapjaiban rendíti meg társadalmát.

Na de hogy hogyan és miért, arra nem kapunk választ – csakúgy ahogy millióegy más dologra sem. A film (és feltehetően a könyv is) túlságosan is leegyszerűsíti a rendszert, és csak akkor csavar egyet rajta, ha azt véleménye szerint a dramaturgia megkívánja. Elnagyoltan ábrázolja a társadalmi berendezkedést, a hatalmi viszonyokat, az életet – és az emberi viszonyokat egyaránt. Tris és Négyes szerelme jelzésekben és egymás nyakában loholásban merül ki – ha nem lenne a kötelező nagy csókolózós jelenet, azt hihetnénk, öreg házasok, akiket már csak az évek meg a rutin tart össze. Persze így legalább ismét megússzuk a giccses csöpögést – de sajnos az érzelmeket is ki kell hagyjuk.

Amilyen elnagyolt a film a tartalomban, annyira élvezetes a látványban. A romos Chicagóban örömmel botorkáltam volna még többet is, de a díszlet nemcsak ezeken a részeken nagyon izgalmas. Nem mondható ez el a jelmezekről, hiszen mielőtt azt gondolnánk, csak a tettek, a szavak, a cselekedetek szintjén sekélyes a társadalom ábrázolása, elég csak egy pillantást vetnünk az Őszinték csupa fekete-fehér, vagy a Barátságosak földszínekben játszó gardróbjára. Talán egy ember zöldben is képes lenne igazat mondani – de akkor ugye mivé lenne a jó kis szájbarágós szimbolika…

Nem akarok túlságosan szőrszálhasogató lenni, feltehetően célközönségét maximálisan kielégíti A lázadó. Gazdag akcióban, kellően látványos, megvan az ügyeletes szépfiú (nem, nem vagyok még elég öreg, hogy ne értékeljem Theo James egész hátán végigfutó tetoválását), és a rendszer ellen is lehet lázadni. Ennyi feltehetően elég a Veronica Rorth regényeit faló ifjúságnak – a bosszantó csak az, hogy ugyanezzel az energiával jó filmet is lehetett volna csinálni.

P.S.: Azért van két kis gyöngyszem a filmben. Az egyik a tökéletes Jégkirálynő Kate Winslet, aki bebizonyította, hogy nincs az a sablonos karakter, amit ne tudna megtölteni élettel, illetve a Whiplash-ben is brillirozó Miles Teller, akire érdemes minden szerepében odafigyelni. Alig várjuk a Fantasztikus négyest…